HTML

Hülyével együtt élni

Van ilyen sztorid? Írd meg: hulyevel(kukac)gmail.com

Friss topikok

Kifújt a blog

2011.09.30. 07:00 :: hulyevel

Sziasztok!

Úgy tűnik, hogy eddig tartott ez a blog. Legalábbis, ami a péntekenkénti folyamatos megjelenést illeti. Elapadtak az olvasói levelek. Mint bohuš olvasótársunk jelezte, cs. posztoló, az Apám, a hülye poszt beküldőjének az e-mailjeiből, akitől a Téboly Miki tovább spórol című posztot is lehoztuk, még össze lehetne csipegetni egy posztra valót, még sem teszem. Miért? Mert nem érné el korábbi posztjai minőségét. Holott ez a blog egy kicsit olyan, mint az első csók, vagy az első szerelem. Több szempontból az első olvasói poszt volt a legjobb.

Az eredeti elképzelésem az volt, hogy az olvasói posztok beküldői többnyire "őrült" (volt) férjekről és barátokról írnak, na meg természetesen "őrült" (volt) feleségekről és barátnőkről. Ehelyett a szomszédok adták ki a legnagyobb mennyiséget. Amivel nincs gond, így forrotta ki magát ez a blog.

Másrészt az egyik posztban is hosszasan magyarázkodott a posztíró, hiszen nem ítéli el emberileg az Alzheimer-kóros szomszédját, viszont attól még megkeseríti a bácsi az egész családja életét. 

Lehet, hogy a provokatív címválasztás és fejléc sem túl szerencsés, mint egyik kommentelő írta, nem szívesen írna önhibáján kívül beteg szomszédjáról "Hülyével együtt élni" című blogra. Teljesen érthető. Így, az utólagos tapasztalatok alapján valószínűleg például "Az együttélés nehézségei" blogcím szerencsésebb lenne. (Bár kevésbé ütős.)

Mégsem változtatnék a néven és fejlécen, úgy még nehezebb lenne rábukkanni.

Majd meglátjuk, hogy mi lesz a blog sorsa. Ha kapok megfelelő levelet ( hulyevel(kukac)gmail.com ), kirakom, ha meg nem, akkor ennyi volt. Üdvözlet mindenkinek és köszönöm az eddigi értékes e-maileket, kommenteket.

Köszönettel:

Hulyevel


 

VAN ÉLET A (BLOG)HALÁL UTÁN? LEGYEN,  KÜLDJETEK POSZTOT!

hulyevel(kukac)gmail.com

 

 

 

 

 

 

7 komment

Élet egy idiótával - A Gumicsizmás Fiú

2011.09.02. 07:00 :: hulyevel

T., egy kiváló írói vénával megáldott, irodalomkedvelő posztolónk lepett meg minket az alábbi történettel:

Egy barátom javasolta, hogy megírhatnám hányattatásaimat, mert tökéletesen illene a blog profiljába. Átolvastam a bejegyzéseket, és igazat adtam neki. Úgyhogy jöjjön a Gumicsizmás Fiú története, akiről önkéntelenül Viktor Jerofejev Élet egy idiótával c. elbeszélése, és annak Vovája jut eszembe, bár inkább csak a cím miatt. Szerencsére annyira véres és visszataszító jelenetek nálunk nem játszódtak le. Még.

Egy háromemeletes társasház második emeletén lakunk, a Gumicsizmás Fiú pedig pontosan felettünk, a harmadikon rontja a levegőt. Ötéves de értelmi szintje ettől jóval elmarad: többször a szemébe néztem, de a tengermély sötétségen kívül mást nem láttam. Elméletben csak néha jön látogatóba a nagyszüleihez, és valahol máshol él a szüleivel. (Akik szintén kiváló emberek.) A valóságban azonban – sajnos – több időt tölt itt, mint otthon.

Mielőtt elkezdeném felvázolni a Gumicsizmás Fiú alakját, ismerjük meg a családját, akik olyanná tették, amilyen.
Az anya. Egy csúnya, kövér, gonosz és ostoba asszony. E négy alaptulajdonsága miatt úgy tűnhet, az Isten is azt szerette volna, hogy sose ajándékozza meg méhe gyümölcsével ezt a világot. Sajnos azonban mindig vannak olyan kétségbeesett férfiak, akik megunják az ötcombú asszonyt. Így lehetett ezzel Az apa is. No de ne szánjuk őt! Jelen esetben a „megtalálja a zsák a foltját” mondás nem is lehetne igazabb. Ha meddők lennének, nyugodtan tapsolhatnánk az álompárnak. De így sajnos csak a fejünket foghatjuk, hogy egy újabb, arra teljesen alkalmatlan pár vállalt gyereket. (Remélhetőleg egynél megállnak!)
A nagyapa Az anya édesapja. Neve egyébként ugyanaz, mint egy híres operettszerzőé, akiről nemzetközi gyorsvonatot is neveztek már el. (Hogy IC, vagy EC – nem árulom el.) Életmódját tekintve alkoholista. Ő is sok örömet okozott már nekünk, amikor részegen hazatámolygott, hogy aztán kislányhangon visítsa, káromkodja álomba magát („az Isten bassza meg, mind ellenem vagytok!” „Anyátok picsáját!” stb.), miután bevágta párszor valamelyik szobaajtót, és legalább egyszer elvágódott a padlón.
A nagyanya egy szelídhangú, csendes asszony, aki valószínűleg nem szereti a nagyapát, talán sosem szerette, de valamiért kitart mellette. Mártírnak nem nevezném, de kétségkívül ő a legkisebb rossz a családból, illetve ő az egyetlen, aki valamennyire emberi hangon és emberi módon foglalkozik a Gumicsizmás Fiúval.
Térjünk is rá főhősünkre, a társasház Vovája, a Gumicsizmás Fiúra. Ideje elárulnom, miért is kapta ezt a nevet. Nos, a válasz roppant egyszerű: mindig gumicsizmát hord. Mármint mindig. Télen, tavasszal, nyáron, ősszel. Reggel, délben és este is. Kint és bent. Fent és lent. És így tovább. Már azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a nyeles tornacipő eggyé vált a testével. (Ez mondjuk később, ahogy növekszik, egyre fájdalmasabb lesz neki. De a fenébe is, megérdemli!)
Szóval a Gumicsizmás Fiú elméletileg csak látogatóban van itt a nagyszülőknél. A valóságban legalább öt-hat napot itt tölt egy héten. Ünnepnap, amikor nem. (Mondjuk nem hibáztatom a szüleit, én is lepasszolnám, ha ilyen lenne a gyerekem.) Szeret a lakásban énekelni (értsd: üvölteni), futkorászni, focizni, ugrálni és még ki tudja mit csinálni. (Ezt mondjuk az anyjától örökölte, aki gyerekként rajongott a lakásban ugrókötelezésért és „gumizásért” [=kifeszített spárga vagy gumi között ugrálni]. Megjegyzem, akkor is legalább nyolcvan kiló volt.) Természetesen nagy mozgásigénye van, és a nagyanyja igyekszik ezt kielégíteni, így amikor csak az idő engedi, leviszi, megsétáltatja. A Gumicsizmás Fiúnak van egy elektromos traktora, amivel imád a parkolóba és a garázsokba ki-be hajtó autók között ész nélkül száguldozni, ezzel mintegy meghazudtolja Darwint és a természetes szelekciót. Amikor elkapja a gépszíj (és tényleg, az elektromos traktor hangja pontosan olyan, mintha valami szíj súrlódna. Nagyon magas, monoton, borzalmas.) senki sem állíthatja meg. Hiába kiáltják utána riadtan, hogy „várd meg anyát!”. Nem várja.
A Gumicsizmás Fiú tele van energiával. Hiába traktorozik a parkolóban, hiába focizik a ház mögötti füves területen, hiába rohangál a lakásban, hiába rikoltozik énekel a játszótéren, sosem fárad el. Teljes erőbedobással nyomja attól az elátkozott pillanattól, hogy reggel felébred (és mivel ő korán kel, én is korán kelek), egészen addig a reménykedéssel teli percig, amikor elalszik. Ez pedig jó későn szokott lenni (legalábbis egy ekkora gyerekhez képest, kb. tíz, fél tíz).
És most jöjjön a Gumicsizmás Fiú ténykedésének esszenciája, ami végülis elég lendületet és energiát adott e poszt megírásához. Ma este történt, nyolc óra körül. Vova lent játszott, amikor szólította a természet, jól nevelt fiúhoz illően felsietett, hogy angolvécén végezze el a dolgát. A nagyanya nem kísérte fel, gondolván nagyfiú már, egyedül is megy neki, meg aztán A nagyapa úgyis fent van. No igen. Miután végzett, valahogy eltömítette a vécét (én magam nem láttam, csak azon információkra támaszkodhatom, amiket A nagyanya elmondott), majd lehúzta, és nem zárta el (ezek szerint náluk nem tartályos öblítés van). A nagyapa pedig egész addig nem vette észre ezt, amíg kb. bokáig nem ért a víz. Nagyjából mi is ekkor vettük észre, hogy valami nem stimmel, mert úgy hallottuk, hogy valami folyik az előszobában. Nem vettük komolyan – hiszen ez elég lehetetlen szituáció lenne –, egészen addig, amíg nem láttuk a saját szemünkkel. Aztán kicsivel később az előszoba két másik pontján is elkezdődött a szivárgás, majd a konyhában, a nagyszobában és a fürdőben is. Negyed óra-húsz perc alatt aztán abbamaradt az özönvíz, törölközőkkel és újságokkal sikerült minimalizálni a károkat. De persze meszelni és tapétázni még így is kell. Az már csak hab a tortán, hogy a konyhát két hete tapétáztuk és meszeltük.
De ez legalább megmagyarázza, hogy miért van rajta mindig gumicsizma.

 

Ráadás:

"Tehát, képzeljék el, hogy Vova a metszőollót csattogtatva berohan a szobába, én pedig ott ülök soványan és meztelenül, és paradicsomlevet iszom, mint egy kisgyermek. Vova megragadta a feleségem haját, ledöntötte a mocskos szőnyegre, és kezdte levágni a fejét. Úgy felizgultam, úgy felizgultam, úgy ugráltam a karosszékben, hogy végigöntöttem magam paradicsomlével. A tenyeremmel a mellemet csapkodtam, és kiabáltam, hogy Vova vágja le a gyulladt szerveimet. Vova, vágd le, nem bírom tovább! De Vova el volt foglalva, és még csak felém sem fordult. -Ehh! - kiáltotta végül, és az arcán okító kifejezéssel mutatta a trófeát.

Ott ültem a geciben és paradicsomlében fürödve. Megint özvegy voltam."


(részlet az Élet egy idiótával című novellából)

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.

Rendszeres olvasóinknak bizonyára feltűnt, hogy két héttel ezelőtt egy hét kimaradt. Sajnos akkor nem küldött senki posztot. Ezer kössz a mostani poszt beküldőjének, de a jövő hétre ismét nincs "bespájzolt" írásunk. Kérlek küldjetek anyagot, mert szeretnénk az egy szem szünet ellenére tartani a heti egyszeri, péntekenkénti folyamatos frissülést.

Előre is kössz.


 

5 komment

Szeretetből macskákat ölő vénasszony

2011.08.26. 07:00 :: hulyevel

Egy macskatartó-macskaszerető levélíró kér tanácsot a macskaszeretet rosszul értelmező, vélhetően hibbant, idős néni cicahalállal járó ámokfutásának megfékezése érdekében.

Halihó!


Történetem a következő: Kisvárosban, kertvárosi részen lakom. Macskáim vannak, csak úgy, az ég adta őket. "Gondos" gazdik beraktak az udvarra két lány cicát. Időközben három  felnőtt- és három kölyökmacsek gazdájává váltam, illetve sajnos az állomány időközben megfeleződött.A cicákat rendszeresen etetem. Macskatáppal, párizsival, egyéb normális kajával.

A poszt a következő ok miatt született: A környékünkön lakik egy öregasszony, aki mindenféle maradékot dobál be a macskáknak.

Már többször kértük normális hangnemben, hogy ezt ne tegye, de nem lehet vele szót érteni.


Először is süket,

 

 

másodszor hülye,

 

harmadszor pedig

 

szemét.

  

Nem akarja megérteni, hogy az a sok romlott, régi ételmaradék, amiket kéretlenül bedobál, megbetegíti a macskákat.

A három kölyökcica már el is pusztult. Hiába vettem nekik a drága gyógyszereket: hánytak, hasmenést kaptak,

szenvedtek és végül kimúltak szegények.

 

 

 


Ez az agyalágyult vénasszony (soha nem hittem, hogy egy idős emberről valaha is ilyet leírok), pedig szórakozik velünk.


Tudja, hogy haragszom azért amit csinál, de le sz....ja. Gusztustalan, bűzlő, talán kukából kitúrt hulladékot dobál be, amit aztán takaríthatunk fel, fertőtleníthetjük a helyét.
 

Ti mit tennétek a helyemben?
 

Üdv: L.

Hát ez jó kérdés. Várjuk a tippeket.

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.

Rendszeres olvasóinknak bizonyára feltűnt, hogy egy hét kimaradt. Sajnos nem küldött senki posztot.  Ezer kössz a mostani poszt beküldőjének, de a jövő hétre ismét nincs "bespájzolt" írásunk. Kérlek küldjetek anyagot, mert szeretnénk az egy szem szünet ellenére visszatérni a heti egyszeri, péntekenkénti frissülésre.

Előre is kössz.

 

 

 


 

 

14 komment

Pasimra hajtó szomszéd picsa

2011.08.12. 07:00 :: hulyevel

Sziasztok!

 

Először is: Nevem, és e-mail címem légyszi NE jelentessétek meg. Köszi!
Látom itt akadnak szép számmal hülye szomszédokról szóló írások. Nos, akkor én is előrukkolnék egy ilyen egyeddel:

A mi "kedves" szomszédunk anyuci egyszem "kislánya"(jócskán túl a 30-on, már inkább 40 felé!). Tudni kell róluk, hogy anyuci és "kislánya" nagyjából ugyanolyan hülyék, azonkívül a bunkóság fogalmat mindketten messzemenően kimerítik. Az egyszem "kislány" — nevezzük K-nak — többdiplomás, művelt nőnek tartja magát (megjegyzem, a diplomáit nem láttam, és eléggé sci-finek tartom, hogy akár egy is lenne neki, igaz manapság lassacskán már a Lady Gaga emésztéséből meg a Fluor Tomi sapkaméretéből is lehet doktorálni). K egy kívülálló számára egyszerűen elképesztően beképzelt.

Na szóval, mivel egy sorházban lakunk, így a mi és az ő ajtaja között kb. három méter a távolság. Állandóan a pofánkba bámulnak az anyucijával együtt (merthogy anyuci lakásának elmaradhatatlan "bútordarabja". Többet van nála, mint otthon). Ráadásul amikor nagyritkán nincs nála anyuci, akkor meg gyakorlatilag az udvaron éli az életét. Ott kajál, olvasgat. Ez még talán rendben is lenne, de! Még a lábát is kint, a közös udvaron borotválja! Természetesen mindenki szeme láttára!! Ráadásul van egy ritka "értelmes" macskája is, akire akkor sem lehet rászólni, ha nálunk az asztalon ugrál, mert K kiveri a balhét, mert hát az ő macskája soha senkihez nem pofátlankodik be, hogy is lehet már ilyent mondani rá?! Ja, és a múltkor a páromat viszont azért hordta le mindennek, mert, hogy éppen a belső udvar útján állt és beszélgetett a másik szomszéddal és K szerint ezért a macskája miatta nem fért el! (az úttest kb 2,5-3 méter széles).


Ez mondjuk csak az egyik a sok rigolyája közül. Vannak még egyéb ilyen dolgok, hogy: (ezt másoknak panaszolja) "Muszáj vagyok már levagdosni a rózsákat, mert a szomszédok ellopják!" (a "szomszédok" jelen szövegkörnyezetben csakis kizárólag miránk értendő).

És ráadásul pont ő mondja! Bagoly verébnek… Érdekes módon, mióta itt lakik már egy-két dolgunk eltűnt a portánkról.

Az is elég különös, hogy amit mi bent a lakásban a párommal beszélgetünk suttogva, azt valami fura módon ő is hallja. Szóval jobban tudja ő, hogy mi mit beszélünk, mint mi saját magunk. Gondolom van neki a falon valami mikrofon, mert imád hallgatózni és pletykálgatni, anyucival együtt. (Persze szerinte az is a mi reszortunk).

Ha nyáron 40 fokos hőségben kinyitjuk az ajtót, egyből elkezdenek anyucival morogni        (mert más nem is igazán áll szóba vele):"A rohadt szomszédok már megint hallgatóznak!"
Ha a kutyánk elvakkantja magát, akkor: "Az a rohadt kutya, nem lehet tőle nyugodtan pihenni!"
Hozzáteszem, ha itthon van, a ház körül semmit sem csinál egész nap, ugyanis anyuci csinál mindent helyette.

Legfeljebb szegény, szerencsétlen macskánkat kergeti seprűvel és bele is rúg időnként, csak azért, mert mondjuk a lépcsője mellett ül. (Persze a saját macskája, mint mondottam, viszont szent, mint a tehén Indiában!) Azért közel 40 évesen már "kicsit" szégyellném magamat, ha anyám csinálna mindent helyettem. Na, de ő ilyen elkényeztetett majom, aki hozzászokott, hogy mindenki megalázkodik előtte. Természetesen még a saját anyja is, ezért a leginkább az fájhat neki, hogy mi nem borulunk térdre előtte.

De ami a legnagyobb baj vele az az, hogy tetszik neki a párom! (Ezt már rögtön akkor kiszúrtam, amikor ide költözött). Azt terjeszti róla, hogy állandóan az ő seggét nézegeti és ez már beteges. Mondanom sem kell, hogy éppen ellenkezőleg, folyton ő bámulja az én páromat, merthogy neki az sincs. Volt valakije, akit a barátjának mondott, de csak azért járogatott néha ki hozzá a pasas, mert "az" kellett neki. Persze ő meg már családot, gyerekeket tervezgetett az illetővel. Valószínűleg az volt az első meg az utolsó pasija az élete során. Szánalmas. Na, az is megérne egy pár sort! Már a legelső randijukon( ami K-nál volt) miután megérkezett a pasi és puszi puszi, azt már mentek is szobára! Magukra zárták az ajtót, fel óra múlva kijött K, tök elégedett pofával, a pasi meg elhúzott. Ez így ment vagy két és fél - három évig. Legfeljebb annyiban változott, hogy nem mindig vágott olyan elégedett pofát a drágám és a vége felé néha már monoklija is volt K-nak( de jól is állt neki!:-)), amit természetesen azzal magyarázott, hogy elesett, beverte a szekrény sarkába, stb. (A végén meg búcsúajándékként is kapott egyet, szintén az áskálódásai miatt).

Visszatérve az előző témára, K azt terjesztgeti, hogy a párom azért bámulja őt, mert én egy ronda, lepusztult csaj vagyok. Hááát, róla csak annyit, hogy madárijesztőnek simán megállná a helyét. Ja, és az értelmi színvonala is... szóval eggyel kevesebb IQ-val már simán konzervdoboznak számítana.

Ráadásul nem tud főzni, mosni, takarítani. Viszont amihez anyucival együtt nagyon értenek: Akik még nem ismerik őket, azoknál simán benyalják magukat, hogy utána lehordják mindennek az illetőt. Továbbá kitűnően tudnak pletykálni, áskálódni.

Most, kb. három hete három ajtóval arrébb költözött, (persze állítólag mi, az elviselhetetlen szomszédok miatt). Azóta onnan áskálódik, de legalább nem bámul folyamatosan a pofánkba, bár valami miatt azóta is néha átjönnek anyucival a tök üres lakásba és több-kevesebb időre magukra zárják az ajtót. Szerintem könnyű kitalálni, hogy miért.

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.

Vészharang! Nincs tartalékposztunk! Ezer kössz a mostani poszt beküldőjének, de a jövő hétre már nincs "bespájzolt" írásunk. Kérlek küldjetek anyagot, különben az alapítás óta, immár közel háromnegyed éve tartó, heti egyszeri, péntekenkénti megjelenésnek vége!

 

 

5 komment

Goldenblog 2011; Szavazz ránk!

2011.08.09. 11:14 :: hulyevel

Kedves Olvasóink!

Kérlek szavazzatok a Kultúra, szórakozás kategóriában indított blogunkra, amennyiben a nevezettek közül a miénk a kedvencetek, vagy legalábbis egy a kedvenceitek közül és a viszonylag szerény látogatottságú blogunkat támogatásra méltónak tartjátok. Előre is köszönjük a szavazatokat és a többi blogger kollégának sok sikert kívánunk!

A Hülyével együtt élni blog szerkesztősége

 

Szólj hozzá!

Funkcionális analfabéták

2011.08.05. 07:00 :: hulyevel

Szorgalmas posztküldőnk, "Ödön" most egy pompás gyűjtőposzttal borzolja a kedélyeket:


Egyes felmérések szerint Magyarországon a népesség 40%-a „szenved” ebben a fajta tudatlanságban. Formálisan tud olvasni (mozgó száj és a szavakat követő ujj), azonban nem érti amit olvas, azt nem tudja alkalmazni. Azért ne keseredjünk el, ha mi ugyanígy vagyunk a villanyszámlával, az még nem ok az aggodalomra.

A világra nyitott szemű ember (ez a mazochista állat) jártában-keltében remek tapasztalatokat gyűjthet. Néhány típussal én is találkoztam már, szerencsére a rokonaim, barátaim és munkatársaim körében ilyen versenyző nincsen, így a szereplőket nem ismerem. Remélem ez nem lesz akadály, hiszen ők is olyan hülyék, akikkel együtt élünk.

A gyümölcsmérő

 

A nagy élelmiszerláncokat gyakran vádolják azzal, hogy harmadrangú fogyasztónak és persze munkavállalónak tekinti a kelet-európai kutyákat. Mégis van egy szegmens, amiben túlbecsülik vásárlóikat. Egyes nagyáruházakban nemrégiben furcsa szerkezetek jelentek meg a zöldség-gyümölcs részlegben. A korábbi mérleg + kódszámok és terméknevek = árcímke küzdelem sem volt egyszerű sokak számára. Most meg? Érintőképernyős menürendszer segítségével kell kiválasztani a vásárolt terméket. Aki nem látott még ilyet, az uborka például így érhető el: zöldségek – uborka-, és tökfélék – fürtös uborka. Ez így első hallásra nem tűnik bonyolultnak, bár igaz, nem árt tisztában lenni azzal, hogy a krumpli az déligyümölcs-e, vagy sem.

Namármost. Áll a szerencsétlen írástudatlan (a szavazóképes nagykorú, munkával rendelkező polgár), a mérlegen figyel a narancs és ő zombiszerű tekintettel, tanácstalanul nézi a képernyőt. Hosszú másodpercekig. Ezután véletlenszerűen elkezdi nyomogatni a képernyőt, valahogy eljut a répához és az agyában lefagy a rendszer, ostoba fejjel nézi és nézi. Sajnos természetem nélkülöz minden pedagógiai hajlamot, így nem okoz örömet, amíg a tanuló magától rájön a megoldásra, tehát ha mögötte állok, akkor néhány egyszerű mozdulattal elővarázsolom neki a cédulát a gépből. Ilyenkor szegények kicsit kínosan is érzik magukat.

Ja és ha valaki azt hinné, hogy a technika csodái iránt érzéketlen 80 éves mamókákról beszélek, nagyot téved. Bár Magyarországon nincs igazi középosztály, de az egyszerűség kedvéért mondjuk azt, hogy teljesen átlagos, jogosítvánnyal, mobiltelefonnal rendelkező, nem feltűnően lepusztult, sőt sokszor piperkőc középosztálybeli emberekről van szó.

A művelt közép-európai polgárság nevében ezennel követelem a bonyolult automaták haladéktalan leszerelését. Az alkalmazása során fellépő frusztráció tovább növeli a sorozatgyilkosok kialakulásának esélyeit.

A jegypénztáros

 

Ha elkövetjük azt a hibát, hogy bérletünkről számlát kérünk, máris közelről láthatjuk a funkcionális analfabétizmus őrjöngő terjedését. Az írószerszámot idegenül forgató kéz, a nehezen megformált betűk és az egy betű/perc sebesség sokunkat teszi népszerűtlenné a sorban mögöttünk állók szemében. Ez a munkakör egyébként is valamiféle szociális foglalkoztatóként működik, kizárólag hatvan év feletti, alacsony iskolai végzettségű személyek számára nyitott pályáról van szó.

Ja és ne jöjjön senki azzal, hogy mit várok ennyi pénzért, mert sok értelmes fiatal dolgozik ennél kevesebbért, szívja az olajszagot a Mekdönciben, vagy éppen kotorja ki a 120 kilós lakótelepi vénasszony fenekéből a megkövesedett székletdugót, szállítja ki a pizzát és így tovább.

A morbid és undorító végszó nem vall eleganciára, úgyhogy álljon itt egy ellenpélda: egyszer tanúja voltam, ahogy a jegypénztáros angolul útbaigazítja a turistákat.

A hivatali ügyintéző

 

Ki ne találkozott volna olyannal, hogy a bürokrácia egyszerűen a legalapvetőbb tényeket sem hajlandó tudomásul venni. Lehet persze, hogy itt nem a témánkba vágó esetről, inkább szelektív olvasásról van szó, vagyis a Hivatal csak azt veszi tudomásul, ami neki jó (és nekünk nem). Tehát hiába szerepel az építési tervdokumentációban, hogy a kémény csupán 1 méter magas, simán felszólítanak hogy a kémény nem lehet magasabb 1,2 méternél.

A hivatalok ilyetén működésének Svejk szolgáltatta a legjobb példáját, amikor arról a 38 éves emberről tesz említést, akinek a kertjében találtak egy legalább 40 éve elásott hullát és emiatt meghurcolták. Olyan olcsó kifogásokkal, amelyek egy matematikai művelet eredményeként kínálkoznak, a Hivatalt nem lehet meghatni. Bárkiből lehet Joseph K., itt és most is, a demokrácia és az emberi jogok Kánaánjában.

  Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.

Vészharang! Nincs tartalékposztunk! Kérlek küldjetek anyagot, vagy az alapítás óta, immár közel háromnegyed éve tartott, heti egyszeri, péntekenkénti megjelenésnek vége!

3 komment

Vegyesfelvágott hülyékből

2011.07.29. 07:00 :: hulyevel

Névtelenséget kérő olvasónk küldte az alábbi válogatást:

Sziasztok!

Nekem hosszabb történetem nincs, de szösszenetekkel tudok szolgálni. Lesz közte olyan, mely hihetetlen, de tényleg igaz.

1)

Születésnapi bulit szervezett egy gyerek a családi házukban (általános iskolás), az egyik meghívott gyerek szülei azért nem engedték el a lányukat, mert lejtős volt a telek és legurulhatott volna a csemetéjük a domboldalon.

2)

Rokonságomban (nem vérszerinti, de rokon) az agyalapi zseni azért nem épített a hétvégi házára ablakot, mert az „támadási felület”. (Egyébként eszméletlen gonosz, rosszindulatú ember, ha így nézzük, még az sem kizárt, hogy tényleg kiverte a biztosítékot egy csomó embernél  és csak a bosszú kedvéért betörtek volna hozzá.)

3)

Anyósom kertrészéből (társasház) a szomszéd öregasszony kilopta a virágot és nyolc méterrel arrébb beültette a saját kertjébe.

4)

Ismerősömnek a saját állítása szerint olyan egyterűje van (amúgy felnőtt ember), amiben a műszerfalon megnyom egy gombot és 70 lóerővel erősebb lesz az autó. Nem tudsz neki olyan útvonalat mondani, amire ő nem tromfol, hogy van gyorsabb és rövidebb és ő mindenkinél hamarabb ne érne oda.

5)

A már említett agyalapi zseni, azért nem megy sehova március 15-én és október 23.-án, mert akkor várható fegyveres összetűzés!

6)

Edzésen a gyerekek elég rebellis módon viselkedtek, ezért a vezetőedző azt mondta (jogosan), hogy a következő edzésre mindenki hozzon egy Túró Rudit a megsértett edzőnek. Erre az egyik szülő eszméletlen patáliát csapott, hogy: Mire föl hozzon az ő gyereke egy idegen embernek Túró Rudit…

7)

Ismerősömék építkeztek és a haverom anyja (dehogy sz@revő) kikalkulálta, hogy nem kell annyi tetőcserép, mint amennyit kiszámoltak az ácsok és határozottan kijelentette, hogy csak ennyi  cserép kell és punktum! Ellenkeztek a melósok, de nem volt mit tenni felrakták a gazdasszony által kiporciózott cserepet. A legelső vihar után gondolhatjátok mi volt.

8)

2009-ben(!!!) felháborodva mondta egy ismerősöm, hogy eszméletlenül elege van Orbán eddigi 7 éves kormányzásából.

 

9)

Ismerősöm haldoklott, rákos volt szegény, az Isten nyugosztalja és a saját anyja nem ment be hozzá, (hanem kapált a kertben) és azt mondta, hogy minek menjen be, nem engedik be látogatási időn kívül.

10)

A macskánk nem bírta a lakást és átkerült anyósomékhoz társasházba, ahol kert is van, tehát a macskának egy paradicsom. A szomszéd nem bírta sokáig és kijelentette, hogy az egyszálbelű macskánk letapossa a rózsáit(!!!) tulipánjait és az egész veteményesét.

10+1) Pedagógus-különdíjas!

Egyik volt általános iskolai tanárom azt mondta, hogy azért nem épülnek felhőkarcolók hazánkban, mert a Föld nem bírná el azt a temérdek súlyt.

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.

 

1 komment

Társasházi partiarc

2011.07.22. 07:00 :: hulyevel

A két héttel ezelőtti pénteki, guberáló vénasszonyos posztot küldő olvasónk eleget tett kérésünknek és elküldte a másik, társasházi életüket szintén keserítő lakó sztoriját. A történetben az a legszebb, hogy olvasónknak sikerült megszabadítani a házat az antiszociális zajforrástól. Köszönjük Anti Kulti az újabb sztorit és respect az intézkedésért. 

Mielőtt bárki izomagyú önbíráskodónak minősítené a posztírót: aki valaha már lakott társasházban, sírva könyörögne egy ilyen problémamegoldó szomszédért.
(A vége nem ér, hiszen arról azt írta, hogy nem történt meg:-)

 

Naszóval, a közléskényszeres ordibálós guberátor mama mellett volt egy kedves fiatalember, aki szintén megkeserítette a mindennapokat. Fölöttünk lakott a drága fiú a csajával, és egy keddi napon kezdődött az egész, amikor este tízkor elkezdett zenét hallgatni. Már amennyire az az igazi diumwisu-üpcürüp teknófos zenének nevezhető. Alapjában véve úgy vagyok vele, hogy nappal mindenki azt csinál, amit akar, de - különösen hét közben - este tíz után mély kuss van. Ha én tudom ehhez tartani magam, akkor más is. Ö nem tudta. Semmi baj, lehet, hogy csak elnézte az órát, felmentem, kopogtam, köszöntem, udvariasan megkérdeztem, hogy miért bömbölteti a zenét, mire azt a választ kaptam, hogy ő a csajával a konyhában dohányzik, a hifi meg a nappaliban van és így hallgatnak zenét. Kértem, hogy ezt ne tegye, elköszöntem, lementem. A zenét lehalkította. Tíz percre. Ismeritek az érzést, mikor pont elaludnátok, és hirtelen valami külső behatás - jelen esetben a tuc-tác-tuc-tác 110 decibelen - ezt az egészet odabassza?

Felmentem, kopogok, de úgy, hogy az utcán is hallatszott, már messze nem voltam olyan udvarias, valamint megkértem, hogy ugyan ne a kémlelőn keresztül beszéljünk már, mert az milyen. Reakció; ő nem meri kinyitni az ajtót. Megjegyzem, hogy valahol 120 és 140 kiló között szokok lenni, attól függően, hogy mit eszek edzés mellé... mondom baszod, ha be akarnék menni, nem ez az ajtó akadályozna meg. Mindegy, mondtam, hogy last call, zene alapjáratra, hogy én ne halljam, mert vele ellentétben én dolgozom és reggel kelnem kell. Ennyiben maradtunk, zene aznapra lelőve, gondoltam, megértette.

Nem. Szerdán ugyanez pepitában, csak este kilenctől kezdve. Sebaj, tízig nem ugrálok, de bazmeg fél tizenegykor már felballagtam, laza kopogás, amitől kicsit beszakadt az ajtó. Jön a hülyegyerek, már valami társaság is volt nála, pár hasonló drogos gyík, 40 kilós kis szarok, akik nem pislognak, tágra meredt szemmel szeletelnek miközben a képzeletbeli rágójukat rágják, lovely. Mondtam, hogy még mindig hétköznap van, másnap szintén dolgozom, ahogy a többi normális ember is, úgyhogy a tegnapihoz hasonlóan kuss, mert késő van. Oké, bocsbocs, izé. És baszod, ugyanaz, ahogy elaludtam volna, megint kezdi verni a fejem belülről a basszus, na ott beborult minden, akkor már csak vörös gőzt láttam. Felmentem, kopogtam, kijött. Úgy ordítottam vele, hogy a rémülettől tágra meredt szemén folyt le a nyálam, megmondtam, hogy ha még egyszer vissza kell jönnöm, biztos, hogy kitépem a torkát és beleköpök a tüdejébe. Megjegyzem, hogy az időközben szintén aludni nem tudó többi lakó élénken helyeselt a háttérben az összes szinten. Zene over, én le, szusz ki, alvás.

Csütörtök ismét, mondom bazmeg, mint egy törött lemez, plusz akkor már egy kifejezetten népes társaság is volt nála, akik főállásban a gangon bandáztak, nyilván nem csendben, nem józanul és szintetikusan is tudatmódosítva. Kimentem, első körben, gondoltam, csak felszólok, hogy óvodapofa alapállásba és irány befelé. Nem várt reakció fentről: gyere fel, ne onnan járjon a szád. Na a kurva anyádat, felballagtam, nagyon mély kuss lett:
— Melyik baromállat drogos kis geci érzi magát erősnek?!
Hirtelen egyik sem, oké, akkor basszátokmeg, hol a házigizda?! Kijön a gyerek, mondom bazmeg most volt elég, mi a kurva anyádat képzelsz magadról?? Reakció - most figyeljetek - neki szülinapja van. Azt ünneplik. Mondom kedd óta? Ja. Kedd óta. — Édes kisfiam, azt akarod nekem mondani, a jó kurva anyád három napig vajúdott veled, hogy kedd óta szülinapod van???!!! Erre nem volt válasz, úgyhogy a legalpáribb modoromat elővéve hazaküldtem mindenkit a büdös drogos kurva anyjába, illetve a háziköcsögnek beígértem egy nagyon alapos verést a továbbiakra.


[Ezt az illusztrációt a posztküldő engedélyével hoztam le. Annyira azért nem vagyok hülye, hogy letépessem a fejem. Hulyevel - a szerk.]

Mindezek mellett úgy gondoltam, hogy egyrészt rengeteg a tanú, másrészt nem feltétlenül hatékony a problémakezelés szempontjából, ha ott helyben legépelek pár gyíkot, úgyhogy inkább jó éjszakát kívántam. Másnap elballagtam a közös képviselőhöz, megkérdeztem, hogy kitől bérli az a gyökér a lakást, majd az illetőnek írtam egy másfél oldalas levelet az összes idevágó Ptk. és Ltv. idézettel, aminek következtében négy nappal később arra lettem figyelmes, hogy a kis gennygombóc elkezd pakolni és kaptam egy mailt a tulajdonostól, amiben 56-szor elnézést kért, valamint közölte, hogy felmondott a bérlőnek.

Hepiend. Most írnám, hogy a soros hétvégén közepesen berúgva összeakadtam a sráccal a ház előtt, és búcsúzóul - noha nem volt ellenfél - úgy vágtam szájon, hogy mind a négy kukát felborította, de ilyet nem ír le az ember... úgyhogy természetesen ez nem történt meg :)
 

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.
 

9 komment

Okoskodó vén komancs

2011.07.15. 07:00 :: hulyevel

Kedves hülye(blog) szerkesztő!

Hozzáteszem amit tudok. Íme:


Üdv:
Bigskorpió


Beköltözött a 20-21 lakásos házunkba egy 60 körüli házaspár. A pasi stílusán átütött a régi rendvédelmis hivatás nyoma. Pénzük volt, Kft-t vezettek, ami (rossz nyelvek szerint) pártpénzek átforgatását és fehérítését végezte. De az tény, hogy a nyugodt ház életét teljesen felforgatta.


Természetesen mindent tudott, sőt jobban tudott, mindenhez értett, így a beköltözése utáni második lakógyűlésig maga mögé állította a lakók örökké elégetlen részét és megválaszttatta magát számvizsgáló bizottságnak. Ez –ugye- tipikusan az a poszt, amit senki sem szeret, de okoskodni, kötekedni aztán lehet.

Ekkortájt kötött belém először: megkérdezte, miért nem köszöntem neki? Kérdeztem: mikor, hol volt az eset? Ő: szombaton, a piacon szembe jöttem vele. Mondtam hogy elnézést, nem vettem észre (normális ember a piacon az árukat nézi, nem a vásárlókat). Ebbe imígyen nyugodott bele: rendben van, máskor figyeljek! Na, akkor jónapot kívánok.
Számvizsgáló tevékenysége abból állt, hogy a házban lakó közös képviselő minden dolgába belekötött. Pláne akkor vadult be, amikor egyik este a közös képviselő nem akart vele foglalkozni, valami elfoglaltsága miatt. Végül elérte, hogy a ház képviseletét átvegye egy Kft., ő pedig valami hasonlóan ’kedves’ ügyvéd ismerősével (a ház pénzén) pereket indított a volt képviselő ellen.

A második csörténk volt az igazi. Kitalálta, hogy új alkotmányt működési szabályzatot készít. Meg is írta és megnézésre köröztette a házban. Én meg komolyan vettem, így amikor találtam benne egy adat elírást, meg 1-2 gépelési hibát, kijavítottam a munkahelyemen szokott módon: szolidan pirossal a hibát és a hibával egy sorban egy-egy kis piros vonal a szöveg szélén, hogy könnyen látható legyen. Amikor visszaadtam neki és meglátta –lehet hogy a piros színtől-, befordult a szeme és üvöltözni kezdett: hogy képzelem, hogy rendre utasítom őt; neki a kisujjában több van, mint nekem a fejemben, stb, stb. Szerencsére az ária második percében rácsapott az asztalra, mire én is kiengedtem a hangom: "mit csapkod itt?" felkiáltással visszamondtam neki amit addig hallottam és sikerült megjegyeznem, kisujjal, rendre utasítással együtt. Lila lett a feje, de elhallgatott.

Attól kezdve elővette a közismert bunkófegyvert és látványosan nem fogadta a köszönésemet. (Nagyon letörtem emiatt.) Én meg sportot csináltam belőle: jó hangosan ráköszöntem, ő meg rögtön a másik oldalt kezdte nézegetni és peckesen elsétált.

Ez 3-4 hónapig ment, akkor elköltöztünk a házból. Később hallottam, hogy egyre több lakóval rúgta össze a port, végül ő is új házat keresett: új ház, új lakók, új viszályok. Akkor szép az élet, ha zajlik.

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.

Szólj hozzá!

A gyűjtögető bűzbomba

2011.07.08. 07:00 :: hulyevel

Anti Kulti küldte az alábbi penetráns posztot:

Adjonisten. Nem láttam ezt a típust a blogban, bár az is lehet, hogy csak figyelmetlenül olvasok.

Pár éve az öcsémmel közösen béreltünk lakást egy elég jó állapotú belvárosi körgangos házban. A földszinten lakó házimanó, P. néni, egész elfogadhatónak tűnt első ránézésre, visszaköszönt, satöbbi. Közelebb érve azonban olyan penetráns bűz lengte körül, hogy a szaglóhám kiégett az orromból és a szag forrásaként egyértelműen a mama volt azonosítható.

Éjjel a vénasszony volt a legrosszabb dolog, ami a házzal történhetett, ugyanis imádott beszélgetni a harmadikon lakó hasonszőrűvel, ami nem lett volna baj, ha ezt nem úgy oldják meg, hogy mindkettő kikönyököl a saját ablakán, és diszkréten üvöltve megbeszélik a világ nagyobb történéseit. Témáik alapján a világ a kerület határáig terjedt. Kissé (nem, bazmeg, nem kissé) irritáló volt, hogy az ember tudja, másnap kelnie kell időben, és nem tud aludni, mert az a két vén csoroszlya egy holdra vonyító farkasfalkát simán leordít bármikor, beszélgetés címén. Nyilván mi voltunk a bunkók, mert finoman megkértük őket, hogy valami társas együttéléshez jobban passzoló formáját válasszák az eszmecserének. Semmi hatása nem volt, úgyhogy ötpercenként egy fokozattal durvábban kértük. Megvolt a megoldás, a: "ha bazmeg le kell mennem, akkor szétb*szom a fejed egy laza fejű csákánnyal, a k*rva anyádat!" után lett csak csend. Megalapozta a további jó viszonyt, nem mintha különösebben érdekelt volna a dolog.

Ami sokkal nagyobb baj volt az az, hogy P. nénit legtöbbször olyan formában láttuk a kerületben, hogy egy deniszakomisz féle utánfutót húz maga után, amin leszakadt játékbaba-kartól kezdbe sárga vízipisztolyon keresztül a halott niggerig minden volt. Hogy ezek mire kellenek neki, arra akkor derült fény, amikor P. néni 3 napra eltűnt, telefont nem vett fel és az aggódó beszélgetőpartner rátörette az ajtót. Az öreglány az előszobában feküdt, eszméletlenül, kb 3 órányira a kiszáradástól.

A lakás viszont... kezdjük ott, hogy amikor azon a napon hazamentem, két konténerkuka állt a ház előtt, illetve olyan szag volt, mintha valaki összefosott volna egy szeméttelepet. A kerületi illetékesek vegyvédelmi ruhában hordták ki a lakásban felhalmozott 10+ köbméter hulladékot, míg a rágcsálóirtók a macska méretű patkányokkal vívtak közelharcot. Eszméletlen volt a szag és a látvány kombinációja, a lakás meg a kiürítés után is úgy nézett ki, illetve olyan kib*szott büdös volt, hogy szerintem csak úgy lehetett volna rendbe tenni, hogy szétlocsolunk egy kanna benzint és bedobunk egy égő gyufát. Sajnos társasházban mindez nem kivitelezhető, illetve P. nénit is hasonló radikalizmussal kellett volna jobb belátásra bírni. Ugyanis egy héttel később hazatotyogott valami eü-intézményből, szomorúan benézett a lakhatóság határát súroló lakásába, majd felmarkolta kiskocsiját és eltűnt a balfenéken.

Nem vártuk meg, míg megint lepratelepet csinál a lakásából, illetve a házból, amúgy is költözni akartunk (mondjuk konkrétan egy másik hülye miatt, aki szintén megérne egy pár gépelt sort, annak ellenére, hogy őt sikerült saját hatáskörben lerendeznem [Várjuk! - Hulyevel; a szerk.]), úgyhogy rövid úton menekülőre fogtuk a dolgot.

Azóta sem tudtam rájönni, hogy az ilyen barmokkal az agyonverésen kívül mit lehet kezdeni. Amíg a kezüket mozdítani tudják, hazahordanak minden szart.


Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.

3 komment

Az ordas mostoha

2011.07.01. 07:00 :: hulyevel

L. küldte az alábbi, megrázó történetet:

Tisztelt szerkesztőség!

Van egy történetem, úgy gondolom beleillik a blogba. Arról szól, milyen szerencsétlenül járhat valaki, ha új kapcsolatot kezd.


A majdnem-mostohaanyám.

 

Édesanyám betegsége miatt sajnos korán itthagyott minket. Ezután apám, öcsém és én hármasban maradtunk. Két idősebb nővérem már nem lakott velünk.
Így éltünk hármasban, mondhatni egész vidáman, amolyan legényesen.

Aztán anyu halálát követő kilencedik évben apám bejelentette, hogy találkozgat valakivel.
Eleinte még örültünk is a "jó'' hírnek. Egészen addig, míg meg nem ismertük a jövendő mostohaanyánkat. Amolyan tenyeres-talpas nagyhangú nőszemély. Már elsőre unszimpatikus volt mind öcsémnek, mind nekem. Aztán én is elköltöztem otthonról, így már csak öcsémtől hallottam a híreket, miket csinált az a nő.

Először is, odaköltözött hozzánk, ami ugye még érthető is lenne, miután kapcsolatba került apámmal. Csak azt nem néztem jó szemmel, mikor a gyerekeit, fiú-lány testvérpárt is hozta magával, akikről a költözés napjáig nem is tudtunk. Még apám se!
Aztán hirtelen "megszűnt'' a munkaviszonya. Ami már több, mint gyanús volt. Egy, az apámtól jóval fiatalabb nő, aki titkolja a gyerekeit a költözés napjáig, majd azt követően kilép a munkahelyéről. Szerintem csak be akart költözni a jóba.

Megjegyzem, apám egy stabil, jól fizető állással rendelkezett akkoriban, a nő pedig minimálbérért dolgozott, és mielőtt apámhoz költözött, a szüleivel élt (30 fölött).

Aztán jött a többi furcsaság is, szépen sorban, ahogy ilyenkor szokott. Akkor derült ki, hogy gyereket vár, mikor már túl volt a negyedik hónapon. Apámat kész tények elé állítva, még a döntés jogától is megfosztotta: akarja-e a gyereket vagy sem. Így biztosította magának a kényelmes, munkamentes életet.Azt azért tudni kell, hogy a kislányt, akit szült, szeretjük és örülünk neki, csak az anyjának nem örülünk!

Aztán a családi kassza kezdett el-eltünedezni. Végül apám összes megtakarítása eltűnt. Addigra öcsém és én már nyíltan utáltuk a nőt, és azon voltunk, hogy apánk valahogy szabaduljon meg tőle. Apám nem akarta elküldeni a kislánya anyját. Mert attól tartott, akkor a kislányt is elveszíti. Viszont kezdett ő is rossz szemmel nézni az új asszonyára. Főleg a két gyereke miatt, akik ki tudja milyen helyen lettek nevelve de a higiénia nem játszott főszerepet a korábbi életükben.
Ekkor a nő újból teherbe esett, csak már nem az én apámtól! Amit persze tagadott, és váltig állította, hogy ő sose csalta meg apánkat. Öcsém egy nap szépen lenyúlta a nő telefonját, és végignézte a hívásokat, meg az üzeneteket. Na, amiket ott találtunk, az finoman szólva is bicskanyitogató volt. A százezres nagyságrendű „bevásárlások” fele arra ment el, hogy panzió szobákat bérelt, és ott találkozott a szeretőivel. Már tudtuk, miért csak két tejet meg kenyeret hozott harmincezerért a teszkóból! Az is kiderült, hogy az új gyerek nem apámtól volt, hanem mástól.

Miután szembesítettük a tényekkel őt is és apánkat is, már nem sok maradása volt. Mehetett vissza a szüleihez ahonnan hozzánk került! Vége lett neki a jó világnak!

Ez egy ilyen nő volt, aki visszaélt mások bizalmával, befészkelte magát hozzánk, anyagilag és erkölcsileg is kárt okozott. Érzelmileg pedig teljesen tönkretett egy embert, aki a felesége elvesztése után kilenc évet vart egy új kapcsolatra. Aki megbízott benne és befogadta, etette a gyerekeit és ezt kapta cserébe. Megaláztatást és hazugságot! És a kislány, aki apámtól van, persze, hogy a nőhöz került, a bíróságnak hála! Ami szintén apám szenvedését növeli.
Hát, ilyen ember a majdnem mostohaanyám. Remélem visszakapja az élettől azt, amit ő tett a családommal és apámmal!


 

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.

2 komment

Társasházi pszichodráma

2011.06.24. 09:37 :: hulyevel

Folytatjuk a szomszédolást a Fradi, széklet, kecskerímek szerzőjének gyermekkori emberkertjében. Második, befejező rész.

A fosos papa mellett lakott egy nagyjából 95 éves mamika. Egy komfortnélküli, lepukkant garzonban sínylődött, igen rossz anyagi és egészségi körülmények közt. A papa és nem túl szimpatikus lánya kitalálták anno, a néni 70 éves kora körül, hogy kötnek vele egy eltartási szerződést, majd a néni halála után, mivel annak nem volt rokona, megkapják a lakást és jó lesz az a "kislánynak". Nagyjából 25 évvel számolták el magukat. A néni túlélte mindkettőt, közel a 100-hoz volt mikor meghalt, viszont az utolsó 20 évét szinte ágyhoz kötve élte le, így a tisztünk és a lánya hordta be évről évre az IFA szenet, mosott, főzött, takarított, ráadásul a mami éjjel kettőkor rendszeresen elkezdte verni a falat seprűnyéllel, hogy menjen át valaki kivinni őt a vödörig, majd a vödröt vigye ki az udvari vécébe. Igazi szívás volt nekik ez, de annyi genyóságot csináltak velünk és másokkal ott az évek során, hogy kicsit se sajnáltuk őket, max. a mamikát.

Az udvar végében éltek Tóthék. Az ember úri szabó volt, az asszony főpénztáros. Akár szép életük is lehetett volna, de nem lett. Az ember fiatalon elkezdett inni, a piától remegett a keze és abba kellett hagynia a szakmát, elkezdett csúszni, egyre lejjebb és lejjebb, végül konzervgyári segédmunkás lett belőle. Az ital először a jópofa piást hozta ki, mindig viccelődött, mindenkivel smúzolt. Aztán ahogy telt az idő, ahogy nőtt a szesz szint, úgy lett egyre agresszívabb. Esténként hallottuk a fürdőszoba ablakon át, ahogy "öli" a feleségét. Véget nem érő ordítozások, "megöllek te geci"-zések, verések újra és újra. Anyám próbált segíteni Tóthnénak, próbálta rávezetni, hogy kikerüljön ebből, de hamar kiderült, ő az a nő, aki ezt eltűri, és ha kell beledöglik, de nem megy el.

Egy este kiengedtem a lakásban tartott kutyánkat lefekvés előtt, hogy kieressze a fáradt olajat, s közben elengedett 3-4 szolíd VAU-t. Tényleg nem volt zavaró, a környező udvarokban levő kutyák ezt folyamatosan generálták. Az embernek épp szar napja volt, mert ez annyira kiakasztotta, hogy feltépte a lakása ajtaját, kapát ragadott és elindult felénk ordítva, hogy megdöglünk mi is, meg a ku*va korcsunk is. Apám kijött utánam a kiabálásra, Tóth akkor ért oda, látom, anyaszült meztelenül hadonászik a kapával és próbál eleget tenni a korábbi ígéretének, hogy kiírt minket. Apám egy komoly fülessel megfordította a faszit, aki erre őrjöngve szaladt hátra, már vártuk, mit hoz elő másodjára. Közben anyám hívta a zsarukat, akik akkoriban még tökösek voltak és helyén kezelték az ilyen eseteket, perceken belül megállt egy kisbusz a ház előtt és kiszállt belőle vagy 5-6 csuklyás, fekete ruhás kommandós, akik lerohanták Tóthék házát (szerintem amúgy túlértékelték a bejelentést) és elhurcolták a csont részeg szomszédot. Komoly műsor volt aznap, a szomszéd telken álló 3 szintes sorház minden ablakában kint voltak és nézték, ahogy a lámpák fénye kutatja a bejáratot, majd az alakulat behatol. Mint a filmeken.

Ezek voltak az udvari szomszédaink, hosszú évekig, persze szép sorban mind átléptek egy másik dimenzióba, de akkor megfogadtam, hogy sose veszek olyan lakást/házat, ami nem kizárólag az enyém.

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.

Szólj hozzá!

Fradi, széklet, kecskerímek

2011.06.17. 07:00 :: hulyevel

Mi az összefüggés a Ferencváros labdarúgó szakosztálya, az emberi ürülék és a kezdetleges rímelés között? Ha kereszteznék Salvador Dalit Jancsó Miklóssal, akkor sem születne erre a kérdésre szürrealisztikusabb választ adó műalkotás, mint a mai, névtelenséget kérő posztoló igaz története által kínált:

Helló, véletlenül akadtam a blogra. El nem tudom mondani, milyen régóta akarom kiírni magamból azt a traumát, amit a gyerekkori szomszédság tartós elviselése okozott. Remélem tetszik a sztori, lehet, hogy hosszú lesz, szedd ketté nyugodtan:) Név, mailcím maradjon titokban, plz.

Íme:
 
A ház, ahol kezdtem földi pályafutásomat, eljutott az enyészet határára, ezért költözni kellett, mielőtt ránk dőlt volna. Az addig egyedüliként, saját udvarban élt életünket egy hat lakásos, kertes társasházban folytattuk. Reménykedtünk, hogy a szomszédsággal nem lesz gond. Első körben próbáltunk jóba kerülni mindenkivel, de hamar rá kellett jönnünk, hogy a hely, amit választottunk, a sors furcsa vicce. Tragédia és komédia egyben.
 
A közvetlenül szomszédos lakásban egy kiöregedett kommancs nyugdíjas katona lakott, a — hogy is mondjam — mentálisan kissé zavart lányával (egy idióta vénylány, 120 kilós testtel, csupa agresszió és rosszindulat). A tata kedvenc szórakozása az volt, hogy a teraszuk feljáróján levő aknafedelet reggel-este fölemelte, kihozott két nagy vödör vizet és öblögetett. Hogy mindenki értse: a mi lakásunkból és az övékéből ebbe a közös, lebetonozott aknába folytak össze a vécében termelt "javak", hogy aztán egymást lökdösve egy hosszú alagúton megérkezzenek a szennyvízvezetékig.
 
Mivel az akna vízszintesre volt betonozva, a cucc vécépapírostól rendre megállt pihenni, és csak a következő esedékes lehúzáskor indult tovább. A papa ezt nem várta meg, hanem fölé állt, és 15-20 percig gondozta a felületet a vödör vízzel, közben gondosan vizsgálgatta, szemrevételezte a dolgokat, vagyis az emberi salakanyagok folyását. Netán a mulandóságon merengett? El is neveztük fososnak, az első hónaptól már így hívtuk. 
 
Persze, rá lehet fogni, hogy ez szükséges volt, tegyük fel, igen, de ahelyett, hogy odaszerelt volna egy slagot, vagy naponta egyszer bevágott volna izomból egy vödör vizet, ő csak állt ott, csurgatott, elemzett, majd megünnepelte a sikert egy orra alatt elmorzsolt kis rímmel.
 
Igen, rímmel, ilyen volt bőven:) A két kedvencem, amit minden hétvégén leadott az NB1-forduló után (már ha úgy alakult), a:
 
„Kikapott a Fradi,
Olcsóbb lett a fagyi”
 
és a
 
„Kikapott a Ferencváros,
Olcsóbb lett a meleglángos”
 
Ezekkel a versikékkel aranyozta be a hétvégéinket, mert sajnos a lakás jelentős részén lehetett ezt hallani.
 
 
Volt az öregnek egy Trabantja, amolyan tiszti Trabant, fehér Delux 601. Makulátlanul, nagyjából száz megtett kilométerrel állt az udvaron, leponyvázva. Évente egyszer elővette, és elmentek vele valahova egy fél órára, aztán vissza a ponyva alá. Hogy motorikusan karban legyen tartva az autó, hetente-kéthetente lekapta a ponyvát, beleült, berobbantotta mind a két hengert, és egy jó tíz perces túráztatással (de ami a csövön kifért) igyekezett biztosítani a kenést. Végül, mikor már nem tudott elmenni a gépig, eladta.  

 

Jóból is megárt a sok. Élve levélírónk ajánlatával, kettébontottam a posztot. Jövő pénteken folyt. köv.

Köszönet, hogy a múlt pénteki "segélykérést" követően néhányan kiváló posztanyagot küldtek. Előbb-utóbb mindet le fogom hozni, köszönet, még egyszer, hogy vettétek a fáradtságot. A folyamatos péntekenkénti megjelenés érdekében, kérem, akinek még van ütős sztorija, ne tartsa magában!

 Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Bunkó család (2. - befejező rész)

2011.06.10. 07:00 :: hulyevel

Álné Vendel kiváló stílusú és tartalmú levelének első fele adta a múlt heti posztot, a Hülye kutyás, botfülű szaxofonos és a Bunkó család 1. részét. Miután hülye kutyás hölgyet és a botfülű szaxofonos urat az első részben kivesézte a posztoló, íme a második rész: Bunkó család szomszédideg-borzolásának folytatása:

 

Bunkóék lakógyűlésre soha nem jártak, a lakásból szinte alig tették ki a lábukat (az erkélyre sem), soha senki nem jött hozzájuk látogatóba, kivéve persze a nagyszülőket, akik szinte minden nap náluk csöveztek, és úgy tettek, mintha az övék lenne az egész a ház.

A függőfolyosón van egy öreg pad, ami a miénk, sokáig a hallunkban volt, de mintegy 15-20 éve kiraktuk, hogy nyarak végén kiüljünk élvezni a napsütést. Az öreg Bunkónak első dolga volt elhúzni ezt a padot (ami jól láthatóan a mi ablakunk alatt áll) a saját ajtajukhoz, mert biztos azt hitte, hogy a pad a folyosóhoz tartozik, és mindenki használhatja. De nem kérdezte meg, hogy szabad-e, vagy bármi, hanem csak simán elhúzta, mert az neki járt. Természetesen, amikor észrevettük, azonnal visszatettük a padot a helyére az ablakunk alá, és egy idő után a vén marhának is leesett, hogy a pad magántulajdon, nem közös használatú bútor. Onnantól kezdve egy hokedlin ült ki a folyosóra, hogy az akkor már néhány éves unokáival játsszon.


A házunkhoz egy kert is tartozik, ami bármelyik lakó előtt nyitva áll, csak kulcsot kell kérni a kapuhoz, és bármikor le lehet menni, mint ahogy többen is le-lejárnak pl. napozni, stb. Ezzel együtt Bunkóék soha nem vitték le a gyerekeket a kertbe, hanem mindig csak és kizárólag a függőfolyosón, azon belül is a mi ajtónk előtt sétáltatták és játszatták őket. Szegény kölyköknek egy alig 10 méter hosszú és 1 méter széles területen kellett játszaniuk, mert senki nem vette a fáradtságot, hogy levigye őket a kertbe, vagy akármilyen játszótérre. A gyerekek játéka abból állt, hogy ezen a 10x1 méteres területen rollereztek fel-alá és labdáztak.
Órákon át nyikorogtak fel-le, dobálták a labdát (néha a mi ajtónknak), visítoztak, nyivákoltak, végül X hónap után anyám megelégelte a dolgot, és udvarias, de határozott hangnemben megkérte Bunkóékat, hogy ne a mi ajtónk előtt legeltessék a gyerekeket, és különben is ott a kert, ahová le lehet menni játszani. Bunkóék csak néztek, és halálosan megsértődtek, amiért valaki rájuk mert szólni, de persze a kertbe nem mentek le, hanem maradtak a folyosón, szerencsére már halkabban.
Ekkoriban szereltettek fel a függőfolyosónk ajtajára egy zárat, amit kulccsal lehetett nyitni-zárni. Előzőleg Bunkóék becsöngettek hozzánk, hogy mi is járuljunk hozzá a szerelés költségeihez, hogy a gyerekek (mármint az övék) biztonságban tudjanak játszani a folyosón, anyám azonban elhajtotta őket, hogy neki nem kell zár, ő egy fillért nem ad olyanra, amire nincs szüksége, és különben is keressék meg a közös képviselőt, kérjenek pénzt tőle, ha ilyesmit akarnak csináltatni, mert ez a ház költsége, nem a lakóké. Ezen persze Bunkóék megint csak megsértődtek, végül azonban felszereltettek egy zárat az addig sima lengőajtóra. Ennek eredményeképp, ha valaki nem csukta be kézzel a kaput, az hatalmas döndüléssel csapódott be, amibe beleremegett az egész ház, és még 10 utcával távolabb is lehetett hallani. Ez volt az egyik.
A másik az, hogy Bunkóék rendszeresen nyitva hagyták a kaput, vagyis nem csukták be, hanem csak lazán kitámasztották, így csak az nem jött be a folyosóra, aki nem akart. Mi rendszeresen becsuktuk a kaput, mert ha már megcsináltatták, akkor legalább legyen rendesen használva. Ha nyitva találtuk, szépen kulcsra zártuk, hogy megtanítsuk végre Bunkóékat, hogy ha már ragaszkodtak a hülye zárjukhoz, akkor csukják is be, ahogy kell. Anyám egyszer összefutott a folyosón a Bunkónéval, egy zavarodott szemű, hosszúnyakú, botsáskaszerű nővel, és kedvesen, türelmesen, ahogy az ember egy elmebeteggel beszél, elmagyarázta neki, hogy legyen szíves nem kitámasztani az ajtót, hanem csukja, vagy zárja be, mert nem kéne, hogy akárki be tudjon jönni a folyosóra, stb. Bunkóné csak nézett, majd nem sokkal később csöngettek nálunk. Anyám kinyitotta az ajtót, és a fiatal Bunkó, a férj jött át, aki köszönés nélkül anyámnak szegezte a kérdést, hogy: „Mit izélgeti maga a feleségemet?” Anyámat nem kell félteni, csípőből azzal válaszolt, hogy nem az ő feladata az asszony izélgetése, hanem a férjéé, és ő csak megkérte, hogy csukják be rendesen azt a nyomorult folyosókaput, ha már ragaszkodtak a zár felszereléséhez, majd rácsukta az ajtót a hápogó pasasra. Mondanom sem kell, Bunkóék ezen is vérig sértődtek, viszont szerencsére nem sokkal később elköltöztek a házból.

"Szomszédasszony! Mit izélgeti maga az én feleségemet?"


Na de nem csak a szomszédokkal vannak jóféle sztorik, a rokonság is szolgáltatott olyan dolgokat, hogy azóta is röhögünk rajtuk. Anyám unokahúgának legnagyobb teljesítménye az életben az volt, hogy 45 évesen világra szart egy gyereket. A kiscsaj nem volt túlságosan eleresztve agyilag, mert pl. köszönni nem tanították meg. Egyszer összetalálkoztunk velük (vele és az anyjával), a kiscsaj akkor már nagyobb gyerek volt, olyan 12 éves. Mi (anyám és én) köszöntünk nekik, ahogy a normális emberek szoktak másoknak, mire a kiscsaj beszólt, hogy „Jó napot kívánok!”, így, kimérten, katonásan, mintha vadidegenek lennénk, nem pedig rokonok. Ők még szöszöltek valamit, én és anyám pedig továbbindultunk. Már kicsit távolabb voltunk, mikor a kiscsaj nem túl hangosan, de azért elég jól érthetően megkérdezte az anyját, hogy „Ezek kik?”. Minden jel arra utalt, hogy a kis hülyének senki nem magyarázta el, hogy mi kik vagyunk, ill. hogy egyáltalán létezünk és rokonok vagyunk.

No, hát ennyit szerettem volna megosztani a kedves olvasókkal. Remélem, a történetek tartalma és formája megfelel a hülyeblog színvonalának :)

Üdv: Álné Vendel

Kössz még egyszer.  Figyelem, a blog jövője továbbra is veszélyben! Kifogytunk a posztokból. Kérlek küldjetek anyagot, különben ennyi. Helyesírás, stilisztika, stb. miatt nem kell aggódni. Amit kell kipofozunk, megszerkesztünk. Az illusztrációkat is mi válogatjuk. Aki viszont ragaszkodik posztja csonkítatlan megjelenéséhez, jelezze. Eddig kivétel nélkül, a szerző kérésének megfelelően hoztuk le az ilyen megjegyzéssel küldött anyagokat.

 

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.

42 komment

Hülye kutyás, botfülű szaxofonos és a Bunkó család (1. rész)

2011.06.03. 07:00 :: hulyevel

Kiváló stílusú és tartalmú e-mail érkezett Álné Vendeltől (ezer kössz érte) az utolsó pillanatban! Hiszitek, vagy nem, de éppen megírtam az olvasói levelek hiányában "Kifúlt a blog" című posztot, erre befutott ez a gyöngyszem. Mindjárt két részre vettem, mivel elég hosszú, hogy legyen jövő hétre is tartalom. Aki nehezményezi, hogy szétmértem kettőbe, küldjön minőségi olvasói levelet, és igérem, többet ilyet nem teszek! :-)

Kedves Hülyeblog!

Nem olyan régóta olvasom a blog bejegyzéseit, viszont minden alkalommal szétröhögöm magamat a leírtakon, és természetesen az írások szellemes stílusán. Tragikomikus, ugyanakkor annyira jellemző, mennyi sok ostoba él a világban, akik közül néha egy is bőven elegendő ahhoz, hogy csupán egyetlen ember, vagy akár egy komplett társasház életét megnehezítse. Még szerencse, hogy a bosszankodáson kívül bőven szolgáltatnak röhögnivalót is az ilyen retardált génhulladékok, hiszen közismert tény, hogy hülyék nélkül unalmasabb lenne a világ.
Remélem, írásommal képes leszek felemelkedni arra a szellemes színvonalra, amely a blog bejegyzéseit jellemzi.

Nem is húzom tovább az időt, lássuk az első versenyzőt, nevezzük Cs-nek, aki régen a házunkban lakott. Cs-nek volt egy vizslája, a kutya meg sokszor úgy köszöntötte Cs munkából hazatérő apját, hogy felugrott a harmadik emeleti erkély korlátjára a mellső lábaival, és onnan ugatott lefelé. Komolyan, néha annyira fel volt dobva, hogy már vártam, mikor borítja el a kritikus mennyiségű adrenalin az agyát annyira, hogy leugorjon a harmadikról, és nedves csattanással szétkenődjön a ház előtti előkertben. Cs apja meg az ilyen lelkes üdvözlésekre mindig felnézett az erkélyen tomboló kutyára és bárgyú fejhangon felkiabált neki, hogy „Vau-vau!”

Cs-nek ma is van kutyája, sajnos azonban hülyékre jellemző módon Cs emberként kezeli, emberként beszél hozzá, mintha a kutyának értenie kéne, amit mond neki. Nem ám valami kicsi ölebről van szó, hanem egy nagytestű kutyáról. Cs hírből sem hallotta még a kutyakiképzés fogalmát, ennek köszönhetően a kutya a legminimálisabb szinten sincsen megnevelve, pl. ott pisál, ahol a szükség éppen éri. Volt olyan eset, hogy a bejárati kapuval szemben lévő járdarészre sikerült csurgatnia nem kis mennyiségű vizeletét, oda, ahol naponta járnak az emberek, csökkent értelmű gazdájának viszont nem tűnt fel, hogy alig 1 m-re onnan van egy füves rész, ahova azért talán mégis higiénikusabb lett volna a kutyát pisáltatni.
A kutya több évesen is úgy viselkedik, mintha még mindig kölyök lenne. Amikor jönnek le az emeletről, már messziről hallani az ugatást, meg ahogy Cs klaffog a rohanó kutya után, akit képtelen visszatartani, így az simán feldönthet akárkit a lépcsőházban. Pórázzal történő megtartás helyett Cs magas hangon azt visítja, hogy „Ne rohanj!”, a kutya azonban nem ért emberi nyelven, így azt teszi, amit a neveletlen kutyák szoktak: amit akar. Nem harap, meg nem is agresszív, de azért egy 40 kilós kutya ne rohanjon nekem váratlanul, miközben a hibbant gazdája visítva lobog utána a pórázon.
Cs egyébként némi súlyfelesleggel küzd, nem mondanám kövérnek, de azért lenne mit leadnia. Ennek ellenére mindig megtalálja a számára lehető legelőnytelenebb ruhadarabokat, melyek erősen kiemelik amorf testének előnytelen vonalait. Az év minden szakában rövid szoknyát hord, ami az ő vádlijaival elhibázott döntés, hajában mindenféle szalagoknak tűnő bigyók lógnak, arcán pedig állandó, degenerált vigyor ül, ami csak szélesebbé válik, ha meglát egy ismerőst (pl. engem).

Házunknak nem ő volt az egyetlen fura lakója. Volt néhány éve egy bérlő a felettünk lévő lakásban, aki egyszer elhatározhatta, hogy szaxofonozni fog. A gondolatot tett követte, és hamarosan elkezdett gyakorolni. Szorgalmasan gyakorolt, teltek a hetek és hónapok, de semmiféle előrelépést nem lehetett tapasztalni a játékában, amit a plafonon keresztül mi is remekül kiélvezhettünk. Úgy kell elképzelni a „zenélését”, mint amikor valakinek a kezébe adjuk a hangszert, megmutatjuk, hol kell belefújni, amúgy meg csináljon vele, amit akar. Na, hát ez a pasi is fújta és fújta, de gyakorlatilag egyetlen alkalommal sem sikerült harmonikusnak – megkockáztatom: zenének – nevezhető hangsorozatot kikényszeríteni a szaxofonból.

Fújta, mint a bolond, de csak össze-vissza hangokat sikerült kipréselnie magából, mi meg nem győztünk felkopogni és felordítozni, mivel nem csak a „játékának” minősége volt a gond, de az is, amikor művelte. Reggel, vagy este, neki egyre ment… Egy idő múlva végül meguntam a dolgot, kikerestem a telefonkönyvből egy zeneiskola nevét és címét, felírtam egy darab papírra, amit felragasztottam a pasi lakásának ajtajára, „Rezes Bandi” pedig rövid idő múlva elköltözött a házból.

Körülbelül 10 évig volt egy folyosószomszédunk, egy család: apa, anya, két gyerek, plusz a nagyszülők, akik gyakran beugrottak látogatóba. A családot rövid időn belül elneveztük Bunkóéknak, mivel igen tahó és paraszt módon viselkedtek. Nincs kifogásom a vidéki származás ellen, azonban ezek valami egészen elképesztő tirpákságot hoztak magukkal a fatornyos falujukból. Anyám információi szerint a nagypapa egykor párttitkár volt valahol Békés megyében, „élet és halál ura, ahol a vénasszonyok kézcsókkal járultak elébe”. Az öreg egy neveletlen bunkó volt (az „Öreg Bunkó”, ahogy neveztük), pénze viszont sok, ő vette a lakást is a fiataloknak. Köszönni viszont nem tudott, de nem hogy visszaköszönni (pl. amikor én, mint gyerek üdvözöltem a lépcsőházban), de még anyámnak sem, holott férfiként neki kellett volna előre köszönnie, ennek ellenére mindig csak nézett ki a hülye fejéből, de meg sem mukkant.

Gondolom, rangján alulinak érezte lealacsonyodni egy fővárosihoz, aki nem borul a lábai elé, önként felajánlva életét és vérét Bunkó elvtársnak, aki mindehhez nyilván hozzá lehetett szokva az antivilágban. Ezt a csodás szokást amúgy lányának és vejének is sikeresen átadta, azok is ufóként néztek mindig a rájuk köszönő emberre, láthatóan nem értve ezt a számukra furcsa dolgot.

"

Bunkó család további kalandjait innen folytatjuk!

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.

12 komment

Az Alzheimer-kóros szomszéd

2011.05.27. 07:00 :: hulyevel

Zebulon álnéven egy roppant kényes témában írt rendkívül tapintatos és tisztességes levelet mai posztolónk. Sokunkat érint a téma. Egy szellemileg egyre inkább leépülő szomszéd, aki nyilván minderről nem tehet. Nem is okolja senki. A szomszédság életét mégis megkeseríti. Mi a megoldás?

 

"


Vegyes érzésekkel írok. Nem az a célom, hogy nevetségessé tegyek egy beteg embert, sokkal inkább az, hogy beszámoljak arról, ez a betegség a környezetében élő „vétlen” emberek életét is milyen markánsan képes befolyásolni. Több ilyen történetet hallottam, amelyek másokkal fordultak elő és most „hála az égnek”, ezt nekünk is meghozta az élet. Mivel olyat is hallottam, hogy valaki telitalálatot ért el a lottón (sajnos ez nem ismerős volt), kíváncsian várom a véleményeket ebben, a lottó ötöstől bizonyára gyakrabban előforduló ügyben, a hasonló szomszéddal sújtott sorstársak tapasztalatát, tanácsait.

Társasházban élünk, a lépcsőházból a lakásokba egy vasajtóval zárható erkélyen át lehet bejutni. Egy ilyen erkélyen két lakás bejárata van, vagyis ez a megoldás a szokásos lépcsőházi szomszédságnál szorosabb kapcsolatot teremt és együttműködésre is szükség van a külső vasajtó rendszeres bezárására miatt.

Szomszédunkkal – egy egyedül élő bácsival – ez a kapcsolat idáig kiegyensúlyozott volt. Az utóbbi időben azonban az egészségi állapotában rohamos hanyatlás következett be, nyolcvan évesen ez nem is meglepő.

A történet általunk érzékelhető része 1-2 hónapja kezdődött. Egy vasárnap hajnal 4-kor folyamatos és erőszakos csengetésre ébredtünk. Kibotorkálva láttuk, hogy a szomszéd a külső vasajtó előtt áll, azon dörömböl. Persze kinyitottuk neki az ajtót. Zavartnak látszott és azt hajtogatta, hogy elfoglalták a lakását. Egy percre megriadtunk, de a lakásában (tárva-nyitva volt az ajtó) láthatóan nem volt senki. Ezért azt hittük, hogy csak berúgott és a kulcsát is elhagyta, ezért csöngetett nálunk, úgyhogy némileg morogva visszavonultunk.

Mivel a délelőtt folyamán láttuk, hogy a lakásajtaja nyitva, a külső ajtó nyitva, ő pedig sehol, felhívtuk a külön élő hozzátartozóját és tőle tudtuk meg, hogy szomszédunkat sajnos a jó öreg dr. Alzheimer látogatta meg.

Ezek után elővigyázatosságból kikapcsoltuk éjszakára a csengőt. A következő akció egy hétvégi délelőtt történt, szintén becsöngetett kívülről, szintén kinyitottam neki. Azt mondta, hogy nem tudja kinyitni a külső ajtót, mert régiek a kulcsai, majd bejött és a saját kulcsával bezárta. Innentől a csengő nappal is kihúzva. Ez ugyebár kicsit zavaró, mert postás, tűzvész, anthrax-támadás esetén sem vagyunk elérhetőek.

Ezután egy hétköznap hajnal ordítozott az ajtónk előtt, majd az ajtónkat feszegette és a kulcsát a zárunkba próbálta erőltetni. Gyorsan kinyitottam és feltéptem az ajtót, de úgy tűnt, hogy a helyzet neki áll feljebb. Semmi gond, újabb óvintézkedések: kinyitott ruhaszárító az ajtó elé, zárak szigetelőszalaggal leragasztva. Ez ugyebár egy kis logisztikai problémát nekünk is jelent a bejutáskor, főleg ha péntek éjjel a sörözőből ügetek haza.

Hallottam (na és persze most már olvastam is), hogy ez a betegség a személyiség torzulásával is járhat, vagyis a korábban békés ember is válhat hirtelen agresszívvá. Emiatt a családtagjaim gyakorlatilag „házi őrizetben” élnek, ha tehetjük, csak a jelenlétemben mozognak a közös erkélyen, ami ugyebár a külvilág felé való egyetlen kapcsolatunk (eltekintve egy 20 méteres ugrástól).

Most itt tartunk. A hozzátartozók elmondása szerint nem látja be, hogy bármi baja is lenne, a lakását többször is felforgatta betolakodók után kutatva, de egyszerűen nem tudnak vele mit tenni. Tudom, hogy el lehet indítani a gondnokság alá helyezését, de a helyzetet ez önmagában nem oldja meg, ráadásul aki nem hajlandó orvoshoz elmenni, arról nem is készülhet olyan szakvélemény, amelynek alapján erre sor kerülhet.

A helyzet tehát nem könnyű, vessenek rám követ, de azt nem gondolom, hogy az ápolását a mi dolgunk lenne megoldani, viszont jó lenne ha a helyzet megnyugtató rendezést nyerne, tudom, hogy mindenki szeret a saját ügyében a mások érdekére hivatkozni, de szerintem neki is az lenne a legjobb, ha szakszerű ellátásban részesülne. Egy háztartásban sok veszélyes dolog van (tűz, gáz, villany, kés stb.), tartunk attól hogy valami tragédia történik. Sajnos nálunk mindig valamilyen katasztrófa után szoktak a dolgok megoldódni és az illetékesek lázasan intézkedni.

"


Nehéz okosnak lenni.

Ti mit tennétek?

 

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.
   

8 komment

Önkéntes parkolásbírságoló

2011.05.20. 07:00 :: hulyevel

Ildi küldött egy zseniálisan bicskanyitogató szösszenetet a társasházi lét idiótákkal súlyosbított diszkrét bájáról. Köszönjük és egyben részvétünk.

Sziasztok!


Ildinek hívnak és sajnos egy olyan házban élek, ahol a lakók többsége alkoholista és/vagy idióta. A legtöbbel még így se lenne különösebb gond, ha a fő hülye (akit nemes egyszerűséggel hülye kurvának hívunk) nem cukkolná őket. Megpróbálom időrendben összeszedni a húzásait, de az utóbbi 20 évben nem egy volt neki, amitől az ember zsebében kinyílik a bicska.

A ház két részből áll, van egy utcára néző 3 emeletes épület kb. 25 lakással és egy 5 lakásos épület, amit egy nagy lebetonozott udvar választ el egymástól. Én az utóbbiban tengetem napjaimat és szerencsére a másik 4 család normális, de az első ház...
Ott lakik a főhősünk, mégpedig a harmadik emeleten. Egymás mellett két lakása is van, az egyikben szövi grandiózus terveit, a mellette lévőben pedig egy albérlő lakik, aki szintén olyan zakkant, mint a főbérlője (de ez egy későbbi összefoglalóban fog manifesztálódni [a szavadon fogunk, feltétlenül küld el azt is! - Hülyével, a szerk.]).

Ott él a fő hülye, aki tudomásom szerint otthon dolgozó könyvelő, így egész nap ráér a szomszédok után kémkedni - főleg a hátsó ház lakóit szereti cseszegetni - és mindenféle „zseniális” ötlettel boldogítani a szomszédokat.


Régebben kitalálta, hogy ahol a kocsik álltak az udvaron, cölöpöket kell verni a földbe és így egy lánccal le tudja zárni mindenki a saját parkolóját. Ezt csak ő csinálta még meg egy alkoholista házaspár. Ez nem is lett volna gond, egészen addig, amíg a hülye nő férje meg nem halt, és eladta a kocsit, viszont a parkoló valamiért még mindig le volt zárva.

Egy idő után, amikor már a fentebb felsorolt agyament baromságai nem elégítették ki, elkezdte azt lesni, hogy ki mennyi szemetet mer kivinni a kukába. Tudni kell, hogy kb. 28-30 háztartásra jutott 2 szemetes, harmadikra sajnálták a pénzt, meg így gondolom a hülyéje talált magának egy újabb hobbit, cseszegetni a hátsó házban élőket, hogy egyáltalán miképp fordulhat meg a fejükben, hogy ki merik vinni a szemetet és beletenni a két kuka egyikébe?! Lehet, hogy a lakása elé kellett volna kiszórni mindent.

Pár hónapra rá vettünk egy új hűtőt és egy új mélyhűtőt, mert a másik kettő beadta a kulcsot. Örültünk is, mikor olyan napon jött meg, hogy kidobhatjuk a hungarocellt, hisz másnap elviszik úgyis a szemetet. Hát tévedtünk, igaz, hogy találtunk egy teljesen üres szemetest, és apró darabokra törtük a hungarocellt is, hogy minél kevesebb helyet foglaljon, a hülye nő azonban nem bírta mindezt szó nélkül. Amíg szórtuk a kukába a matériát, kiállt az erkélyre és a harmadik emeletről ordítozott le nekünk. Nem foglalkoztunk vele, kiszórtuk amit ki kellett és kicsit elmentünk itthonról. Mire hazajöttünk, az összes hungarocell kint volt a kuka mellett. A hülye nő belemászott a kukába, hogy kiszedje az összest! Kár, hogy nem láttuk, mert megfogtuk volna a lábát és beleborítjuk a kukába.

Később sikerült szereznie a hátsó háznak egy saját kukát, de kénytelenek voltunk lezárni, mivel az első ház lakói előszeretettel pakolták bele a szemetüket, így mi megint a másik két szemetesbe hordhattuk a hulladékot amiért persze megint kezdődött a lakók cseszegetése.
 

Miután a szemetes probléma megoldódott, a hülye nő újabb ürügyet keresett, amivel cseszegetheti a hátsó ház lakóit. Nem kellett sokáig várni arra, hogy hibbant szürkeállományából kipattanjon egy újabb hiperkreatív, szomszédszivató szikra. A velünk szembe lakó fiatal pár férfi tagja nem csak a család autójával járt be az udvarra, hanem párszor bejött egy céges kocsival. Ki is tört a balhé, hogy ezt hogy képzeli, hisz az udvarra SZERINTE csak egy kocsival mehet be egy család. Mivel a szomszéd nem foglalkozott a hülyeségeivel, hát mit tett a hülye nő? Fogta magát, elkezdett leveleket írogatni a cégbe, ahol a srác dolgozik. Később elkezdett számolgatni és valami 200 ezer Ft parkolási díjat számlázott ki a srác munkahelyének. A mai napig várja a pénzt.

PRIVATE!

Parkolási magánbírság

 

 Ferrari-Horváth Éva-Parkoló-társaságkirály” Csipak Péter, Watch and Learn!

Miután rájött, hogy ez semmire se vezet, ismét talált valamit, amivel idegesítheti a normális szomszédokat. Mint írtam, az udvar nagy része beton, de néhány fa van a kerítésnél. Hát kitalálta, hogy őt most nagyon zavarják a tuják (pedig a ház olyan részében lakik, ahol nem lát rá a fákra). Túl magasak, tönkreteszik az autókat mert az ágaik összekaristolják a fényezést, (kár, hogy az épeszű szomszédok semmi ilyet nem láttak) ezért ki kell őket vágni. Ki is hívott pár szakembert a munka elvégzésre, szerencsére egy normális szomszéd pont itthon volt és megakadályozta a műveletet, a fák épek maradtak - pár napig. Hülye nő nem adta fel, már pedig itt nincs szükség semmiféle zöldre, ismét kihívta a munkásokat akik szépen félbevágták a fákat. Sajnos kevés ideig volt elégedett a munkával, elkezdte zavarni a tuják között álló nyírfa is, és persze a rosszindulatú, beteg agya szerint a kis tuják is tönkrevághatják az előttük parkoló kocsikat. Munkások ismét megjelentek, a nyírfa tetejét nem levágták, letörték és a tuják alját is megnyesték. Azóta minden nap megcsodálhatjuk a WC-kefe formájú fákat.

Az udvarnak azon részén, ahova a fiatal pár ablaka néz, csodaszép kis zöld részt alakítottak ki. Virágok, kis bokrok és egy kis fa. A hátsó ház lakói szívesen szoktak oda kiülni a padra, beszélgetni vagy olvasgatni. Nem tudni, hogy a hülye nőnek az nem tetszett, hogy ott növények vannak, vagy az, hogy ott szívesen elüldögél az ember, de kitalálta egyik lakógyűlésen, hogy azt a kevés zöldet onnan rögtönk ki kell irtani, mert befér oda egy kocsi. Szerencsére ebből nem lett még semmi.


A növényzet kiirtása után visszatért a kocsi témára. Egy vendégségbe érkező család bejött az udvarra, gyorsan ki is szúrta magának a hülye nő a kocsit, mikor a család bement, lemászott a harmadikról és végigkarcolta a kocsi oldalát (ő, aki előtte védte a fényezést a tuják ágaitól), lett is belőle nagy balhé. Később apám hozott egy kocsit, amit el akart adni, de mivel friss jogsis voltam, én használhattam, hogy gyakoroljak, és ha netán meghúznám valahol, az se lenne gond. Na, ránk is szállt egyből a drága szomszédasszony! Volt rá példa, hogy reggel fél nyolckor az utcára néző ablakából ordítozott a harmadikról az anyámmal.

Mellékesen megjegyezném, hogy az utca ahol lakunk, forgalmi vizsgák kedvelt útvonala. A tanuló vezetőket szívesen hozzák ide oktatóik, hogy gyakorolják a parkolást forgalmas úton is. Egyszer, mikor jöttem hazafelé, láttam, hogy egy tanulóvezető éppen próbált beparkolni. Ezzel nem is lett volna gond, neki is meg kell tanulni, de a hülye nő levonszolta a nagy valagát az emeletről és elkezdett a kocsiban ülő oktatóval ordítani: hogy mernek itt ilyesmit csinálni?! menjenek máshova gyakorolni!


Legújabb ötletét viszont a mellette lakó marhától hallottuk. Ketten ugyanis kitalálták, hogy akik két kocsival be mernek járni az udvarra, azok naponta 1000 Ft parkolási díjat fognak nekik fizetni. De ha ez nem lenne elég, a ház közös képviselőjének leadta a rendelést egy parkolásgátló beszerelésére. A terv az lenne, hogy a kapuban felszerelik a parkolóőrt, majd szépen lezárják és a kulcsot meg ők elrakják, hogy még véletlenül se tudjon senki se bejárni. Az persze nem volt gond, hogy a férje halála után éveken keresztül lezárva tartott egy teljesen üres parkolót.

Áldott jó ember volt, jó egy éve hunyt el. De kell neki a parkolóhely, ha feltámad!

Hogy mi fog megvalósulni ezekből, nem tudni, de már várjuk megint miféle briliáns ötlettel fog előrukkolni.

 Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.
 

5 komment

Látens buzi?

2011.05.13. 06:58 :: hulyevel

Sziasztok,

Nem tudom, hogy a sztorim belefér-e a profilotokba. Egy bunkó, volt kollégámról szól, de nem is annyira az ő hülyesége a súlyos, hanem inkább az egész szituáció elég hülye. Ha szerintetek mégis idevaló, akkor hozzátok le.

Üdv:
N.

Kedves „N”!

Valóban nem ez a blogunk főcsapása, de a sztorid tényleg elég őrült, a végén a csavar meg priceless! Kössz szépen, persze, hogy lehozzuk!

A fénykép innen

“ 

Évekkel ezelőtt egy multinál dolgoztam, ahol volt egy meleg kollégám, nevezzük Olinak. Oli nemi hovatartozása nyílt titok volt a cégnél. Nyilván sok kollégából ez visszatetszést váltott ki, de mindenki megtartotta magának a véleményét. Mindenki, kivéve egy szókimondó, és meglehetősen tahó kollégát, nevezzük Botondnak. Botond elég durván beszólogatott Olinak. Azért annyira nem volt hülye, hogy direkt buzizzon, de elég „egyértelmű” kétértelmű megjegyzéseket tett.  „Hhhú, de meleg van!”, „Le ne ejtsem a szappant!”- meg ilyesmi.

Történt egyszer, hogy egy céges bulin Botond teljesen elázott, és elkezdte Olit faggatni a homo aktusok részleteiről. Majd Botond a buli végére annyira nemzetközire itta magát, hogy a Londonból áttelepült cégvezérrel nyakbaborulósdizott és hevesen magyarázta neki a mennyi-, az annyit. Az expat fejesnek kínos volt az egész, alig tudott műmosolyogva megszabadulni Botondtól. Még a céges tűzijátékot se várta meg. Mondjuk nem biztos, hogy Botond tolakodó bizalmaskodása miatt, ugyanis a pirotechnika-show több órát késett, mert a rendezvényszervezők valamit elbénáztak.

Olival egy huszonéves csaj és én, akkor harmincas férfi olyan munkahelyi haveri klikket alkottunk (egyébként a csaj és én is heterók, de ennek a sztori szempontjából nincs jelentősége). Jót röhögtünk Botond piás cégbulis alakításán és elég sanszosnak tartottuk, hogy látens homokos lehet a srác, amit saját maga előtt is leplez, ezért tahóskodik Olival.

Botondtól nem sokkal később megvált a cég (hogy a külföldi CEO keze ebben benne volt-e, az a mi szintünkig nem jutot le) és egy-két évre rá Oli mesélte, hogy nem fogjuk elhinni, ki írt neki üzenetet az Iwiw-en és mit.

Amikor elmondta, hogy Botond, meg voltunk győződve arról, hogy valóban meleg, és most coming outolt. De Oli mondta, hogy nem erről van szó, hanem Botond azért írt neki, mert belépett egy szervezetbe, ahol az a szabály, hogy akkor kezdhet új életet, ha bocsánatot kér azoktól, akiket korábban megbántott.

- Szentfazék lett, valami újkeresztény gyülekezetbe lépett be, vagy szektába, netán a szcientológusokhoz? – kérdeztük Olit. Mire ő:
- Nem, az Anonim Alkoholistákhoz!

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.
 

3 komment

Címkék: buzi

Szomszéd Nagyvad

2011.05.06. 07:27 :: hulyevel

Üdv,

kedvem támadt néhány bekezdésben bemutatni "az őrült szomszéd" archetípusának egy (és néhány másik) példányát. További szíves felhasználásra.:-)

anna (s ennyi elég is lesz mint szerző)

Annát megpróbáltam meggyőzni, ha meghúznám írását, több olvasó vágna bele, ám ő anyasasként szállt síkra [e képzavarért annát nem terheli felelősség, csak engem; hulyevel] szellemi terméke megcsokítása ellen.

Íme a teljes mű, aki ráérez anna stílusára, nem fogja megbánni a rá szánt perceket!

 

***

Szomszédaink: „a Nagy” és egyéb állatfajták



Ma már csak mosolyogva gondolok rá vissza, de azért volt idő, amikor, kamaszlányként, inkább kivártam az utcasarkon, míg el- vagy fölmegy ez a hideg agresszív típusból való, vérfagyasztó tekintetű szívós elmebeteg, aki fölöttünk lakott a harmadikon, és akit nálunk és a környező lépcsőházakban csak „a Nagy”-nak hívtunk.

Ez is volt a neve egyébként, Nagy Sándor, egy a millióból, vagy éppenséggel az az egy, a legkisebb mértékben sem lepődtem volna meg, ha egy napon kardot lóbálva lóháton megjelenik, és közli, hogy amíg átugrik a Peloponnészoszra, etessük a korcsát. Sajnos sohasem ment, a házban eltöltött húsz év alatt végigéltünk néhány költözést, de a Nagy, az maradt, az mindig maradt. Meg mi, és a fölöttünk s egyúttal ő alatta lakók is.

Két Nagy Sándor a sok közül. A poszt egy harmadikról szól.

Budapest külső kerületén lévő, külvárosi, cseréptetős-zöldövezetes lakótelepről van szó, az a fajta, ahol az ember nem zárja kulcsra a lakást, ha kiugrik a sarki boltba, és minden aggodalom nélkül kiengedi a kölyköket a játszótérre meg bújócskázni a környéken. Ennek a Nagynak is volt két lánya, meg volt egy felesége, magas, arisztokrata tartású nő, máig ez ugrik be róla, meg a kifejezéstelen arc, amellyel jár-kel az utcán. A lányai hosszú, hullámos hajú, szép lányok voltak, nálam és az öcséimnél nem sokkal idősebbek, mégsem láttuk őket soha a játszótéren, nem jöttek velünk sarat túrni meg csigát szedni, még a nevüket sem tudtuk, ahogy Nagyné nevét sem. Gyanítom, az életük nagy része abból állt, hogy a kulcsra zárt ajtó mögött próbálják elviselni a kőterrort, amit a Nagy alkalmazott rajtuk előszeretettel.

A legenda az, hogy a Nagy valaha rendőr volt, de idő előtt leszerelték (vajon miért), rokkantnyugdíjból élt, meg abból, hogy mások keserítik az ő életét, elsősorban, gondolom, a családja, ide értve azt a hihetetlenül irritáló hangú, tacskóméretű korcsot is, amit, gyanítom, azért szereztek be neki a család nőtagjai, hogy legyen mit rugdosni helyettük. Mert ugye nyilvánvalóan ő volt az áldozat, és ő csak szót és kezet emelt a sérelmei ellen.

A Nagy átlagos éjjeli programja azokon a nehéz napokon, amikor erektált az agyfasza, az volt, hogy kiállt a lépcsőházba az ajtaja elé, és ordibált. Szónoklatainak legkedvesebb célpontja a fölöttünk lakó család volt, és mi, legfőképpen faterom, aki körzeti orvos volt a környéken, így sokan ismerték, sokakkal beszélt (ha nem tévedek, még a felesége is az ő betege volt, de erről sosem beszéltünk). A Nagyot a megroggyant elméjében ez, hogy apám orvos, s így az államnak dolgozik, a kisült áramkörökön keresztül mindenféle misztikus együttállásokból arra a szilárd meggyőződésre vezette, hogy az apám (és vele együtt a fölöttünk lévő családfő) az ő életére tör, ő ellene szövetkezik és ő utána kémkedik. És ilyenkor, éjjel, amikor kiállt az ajataja elé, ez ellen kívánt szót emelni. Apám volt minden, egyszerre kommunista, szocialista és fasiszta; kém, ügynök, besúgó és persze utolsó rothadt kibaszott geci– lehetséges, hogy gyermekkorom „csúnya szavainak” jelentős részét neki köszönhetem.
Szóval a Nagy szidott és vádolt minket, és persze nem hagyta ki a kormányt, a nemzetbiztonságot, nem is tudom, apámon kívül a sarki hentestől az apacs indiánokig mindenki ő utána kémkedett és az ő életére tört. Nappal szívesebben hozta ezt a lépcsőház lakóinál nagyobb tömegek tudtára is, ezért beszédeit vagy az utcára néző, vagy a játszótérre néző erkélyéről intézte; jobban szerette mondjuk az utcára nézőt, mert a játszóteret általában leuralták a más kategóriába tartozó, de akár egy másik misét megérő, lakótelepi dauerolt hajú, rémséges szocreál feleségek-anyukák, akiknek szellemi és fizikai képességeik csak annyira fejlődtek ki, hogy három órán át tartson délutánonként a Tibor lyukas alsógatyáinak kiteregetése, és ez alatt az éktelen, végtelenül idegesítő neurotikus orrhangjukon érzéki örömet szerezzenek a többi lakónak azzal, hogy a mindennapi mondandójukat ötven méter légvonalbeli távolságon üvöltözzék át egymásnak. Mivel négy éves korom óta ott laktunk, és a szervezetem viszonylag hamar elintézte, hogy kialakuljon a hallásom teljes toleranciája, beszélgetéseikre nem tudok érdemben visszaemlékezni, de úgy sejtem, amikor nem a Kodály-módszer gyermekekre gyakorolt hatásáról értekeztek, akkor a Fermat-sejtést bizonyították szóban.

Szóval a játszótéri oldalhoz még a Nagy is harmatosnak bizonyult, de azért néha innen is szemmel tartotta az univerzumot, amelynek e részén legádázabb ellensége a sövényt nyíró apám volt, valamint a kertünkben, tehát pont alatta tanyázó kutyánk. Nem tudom biztosra, de talán az elborult elméje azt gondolta, gránátokat vet a náci jelszavakat kántáló faiszta vérebre, miközben a maci kutyust paradicsomokkal dobálta, mindenesetre anyám, akit nem kell félteni, néha megköszönte neki, mert négy gyerekkel az ember nem jut télen ilyen szép paradicsomhoz, és kért még banánt meg narancsot is, valamint felvilágosította, hogy a kutya viszont a csontot jobban szereti.

Kedvenc sztorim egy forró nyári délután, amelyen apám ugyancsak a sövényt nyírta a metszőollóval, a Nagy pedig megjelent a kapuban – vitte a korcsot sétálni, állandóan kutyát sétáltatott, bizonyára ezzel álcázta az őrjáratait –, szóval kilépett, megállt a lépcső tetején és nézte apámat, aki kedvtelve nyírogatta a sövényt, és egyszercsak katonás hanghordozással közölte:
– Elhagyom a bázist! Tartsa szemmel, ameddig nem vagyok itt!
Faterom röhögött, jól van, majd szemmel tartja. Amikor visszajött, megállt ugyanazon a helyen, összezárta a sarkait és ráordított a még mindig tevékenykedő apámra:
– Jelentést kérek!!
Ezen szerencsétlen apám sírva röhögött, így csak nehezen tudta elküldeni a bús picsába, amin viszont a Nagy úgy meghasonlott, hogy menten fel is szívódott a kutyával együtt.

Ha nem volt szerencsénk, akkor másnap megint nem működött a kaputelefont, mert szerinte az apám – amikor éppen nem az ő beosztott katonája volt – még azzal is keserítette az ő életét, hogy lopta tőle az áramot, de nem ám akárhogyan, hanem a kaputelefonon keresztül (s egyúttal le is hallgatta persze), ezért néha kézbe vett egy fogót, és átmetszette a vezetékeket.

A normál hétköznapokon csak a lakásán belül ordibált, egy ideig a lányaival, gondolom, akik gyanúsan korán elköltöztek, ezután már csak a feleségével, aki pedig, ha jól rémlik, gyanúsan korán meghalt. Végül maradt neki az öleb, akit még az utóbbi években is gyakran hallottunk nyekkenni a falon.

Vitathatatlanul a Nagy pályafutásának csúcsa, s ezzel a tragikomikus részekről átnyargalva a szimplán tragikus oldalra, amikor a fölöttünk lévő csajt, aki akkoriban lehetett nagyobb kamaszlány, megverte. Én hajlamos voltam azt hinni, hogy ez a jobbára ártalmatlan elmebeteg tényleg jobbára ártalmatlan, de a történet úgy hangzik, hogy becsengetett hozzájuk, és tételesen végigkérdezte, hogy a lány apja, majd, hogy a lány fiútestvére otthon vannak-e, és amikor megbizonyosodott, hogy nincsenek, egyszerűen berúgta az ajtón, mármint a csajt, megrugdosta és helyben hagyta. Erre a napra emlékszem, mert a bátyám és a lány öccse is pattanásig feszült idegekkel ácsingóztak a lépcsőházban, amikor hazaértem, és nem sokon múlt, hogy a Nagyot nem azért vitte el néhány órával később a mentő, mert felnyalta a lépcsőház kövét, mielőtt kiesett volna az ablakon, hanem mert anyám, aki meg nővér, kikérte számára az elmebetegeknek járó luxustaxit. Utána két hónapig nem is láttuk (a felesége nagyon hálás volt érte), és állítólag egy ideig szedte a gyógyszereit, gondolom addig, amíg rá nem jött, hogy az anyám, ti. az a kurva, aki rászabadította a többi orvost is, vagy a felsége, vagy az angol királynő azokkal próbálja őt megmérgezni.

Két éve már anyámék sem laknak ott, de úgy tudom, a fölöttünk lévő szomszéd kitart. Nem tudom, mi lehet a Naggyal. A helyünkre beköltözött egy újabb négygyerekes család, azt még hallottam, hogy ezt nehéz volt feldolgoznia, méltatlankodva követelte apámat rajtuk. Talán szerencséjük van és a költözésünk által megbomlott világképében hamar elpatkol, vagy behallucinálja, hogy apámat elvitték a koménista ufók, és elmegy megkeresni.

Anyámék kiköltöztek a városból egy kertes ikerház egyik felébe. A Nagy helyett most egy kedves, ismert zenész fickó a közvetlen falszomszédjuk, akinek kedvessége abban mutatkozik meg, hogy éjjel egykor túráztatja a felsőkategóriás sportkocsiját a garazsában, és rárúgja a vezető oldali kocsiablakot a nőjére, hogy utána az öcsémnek kelljen ellátni a szétkaszabolt vádliját, aki csak azért akart átmenni, hogy fél óra gyönyör után a kocsi miatt szóljon. A kertszomszéduk pedig egy degenerált házaspár, akiknek állandóan a sláger rádió üvölt a kertjükben (és mindig panaszkodnak, ha apám hegedülni merészel, és el is hiszem, hogy fáj nekik, Bachnak is bizonyára fáj behatolni az ő fülükbe és részesülni abban a retardált sötétségben odabenn), szóval válogatott művészi értékű muzsika bömböl náluk a kertben, ha éppen nem a három agyhalott kutyájuk – méghozzá abban a kertben, amelyben gyakorlatilag egy krematóriumot üzemeltetnek, de legalábbis körülbelül autógumikat égetnek egy kis épületben, amely vidáman pöffentgeti a fekete, ordenáré büdös felhőit a kéményen át.

A múlt héten megvették a másik telekszomszéd házát is. Várom a fejleményeket.
 

 Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.

5 komment

Operaidióta szomszédnő

2011.04.29. 06:58 :: hulyevel

Szegény Tomi barátunkat, ha a haverjai szivatni akarják, akkor kap tőlük egy Három tenor CD-t.  Jöjjön a kálváriája százötven decibelen:

Helló!

Tomi vagyok, ennyi elég. Van egy elég hülye szomszédom. Adott egy társasház Budapesten és a társasház harmadik emelete, valamint a körfolyosó. Itt élek az élettársammal és még jó néhány lakóval, akik kedvesek, jófejek, normálisak, egyet leszámítva. Ő a hülye. Az alapvetően békés és nyugodt körfolyosói életet csak ő teszi zajossá, már-már talán elviselhetetlenné. Próbálok adni egy időrendi keretet az egésznek, talán úgy kialakul majd a hülyéről a komplex kép, miben is nyilvánul meg a hülyesége.


Kb. egy éve lakom itt, de már egy ideje elég sok időt töltöttem az élettársamnál, így valamilyen szinten azért már korábban is nagyjából megismertem a lakókat. Mint már írtam, az emeleten tényleg mindenki kedves, rendes és jófej, a hülyét leszámítva. Mert a hülye az hülye, és sajnos teljesen lehetetlenség vele kommunikálni. Mi csak úgy hívjuk a bolondnő. Mint megtudtam nemrég, még doktor is. No de lássuk a bolondnő ismérveit:

Először is, soha de soha nem láttunk még hozzá vendéget, barátokat, családot jönni. Senkit. Az élettársam mesélte, hogy mikor ő megvette ezt a lakást, a bolondnő mellette éppen az ajtót cserélte le, a régi ajtó szép volt, a közepén egy kinyitható üvegablakkal, most egy hatalmas barna ajtó van, amin a kulcslyukon kívül semmilyen nyílás nincsen. A többi szomszéddal azért úgy naponta össze lehet futni a folyóson. Mindenki mindenkinek köszön, esetleg pár szót váltunk is, szóval tényleg egy egészséges szomszédi viszony van. Bolondnővel nem, ha nagy ritkán bele is futsz a folyóson, tuti, hogy nem fog köszönni. Először azt hittem, azért mert állandóan be van dugva a füle, mert zenét hallgat (a zenéről a későbbiekben bőven) és nem hallja, de nem. Egyszer szemmel láthatóan nem volt fülhallgató a fülében, köszöntem neki, de ő rám se nézett. Bolondnőhöz természetes fény nem juthat be, mivel az ablakredőnye állandóan le van engedve. Tulajdonképpen az van, többször is tapasztaltam, hogy akármilyen leolvasó volt pl. nála, majd utána mi kerültünk sorra, az illető mindig utóbb úgy jött be hozzánk, hogy elképedve panaszkodott: A szomszéd nő hülye és bunkó, stb.
Egyszer nagy ordibálásra ébredtem hétvégén. Reggel kinéztem a folyosóra és bolondnő, valamint a mellette lakó nyugdíjas néni kiabáltak egymással, mondjuk ennek a kis külön meccsnek köztük történelme van, mint később megtudtam.


Bolondnő és a zene: Elválaszthatatlanok, a legcsodásabb élmény ebben az, hogy állandóan zenét hallgat, amikor otthon van. Általában késő délutáni esti, késő esti órák ezek, de előfordult, hogy hétvégén kora reggel is. Szóval, a zene amit hallgat, komolyzene. Legtöbbször operaáriák, és egyéb klasszikus művek, amiknek nyilván felbecsülhetetlen értékük van, DE!
1. én 27 évesen leszarom.
2. ha erre kíváncsi, járjon operába.

A lakásomban hétköznap este tíz körül már nem szeretném a szomszéd operáját hallgatn
i, maximum a tévét vagy éppen a gép zúgását, ja igen, ha ilyen tájba zenére vágyok, fülembe dugom az iPodom.
De sajnos hallom az operáit, mert a hangerő is nagy barátja bolondnőnek, így aztán megesik sokszor, hogy este 10-11 környékén a tévét kell, hogy felhangosítsam, ha már nagyon unom az operákat.
Alighanem nem kell ecsetelnem, hogy az én koromban egy átmulatott éjszaka után mennyire nem ideális reggel hét körül ébredni másnaposan a szomszéd operájára. Pedig ez is többször előfordult.
A nyár folyamán egy esetben már több szomszéd is kijött a folyosóra, mert annyira hangos volt az opera. Hiába kopogtunk (csengője persze nincs), rúgtuk, ütöttük az ajtaját, az volt a válasz: fürdik… Majd nagy kegyesen ajtót nyitott, mikor elmondtuk neki mi a gond, hogy többen is lakunk az emeleten és talán szeretnénk a saját tévékészülékünk hangját hallani, megsértődött, és még véletlenül se halkította le az áriáját.
Hozzáteszem, amikor egyetlen egy alkalommal a haveri körből többbedmagammal tőlünk indultunk koncertre, és indulás előtt egy számot meghallgattunk középhangerőn, azonnal jött és kopogott, hogy este tíz óra elmúlt, és ilyesmit nem szabad. Persze neki szabad.
Akármikor itthon vagyok és délután teszem azt hangosabban hallgatok zenét, ha bolondnő itthon van, azonnal ő is elkezdi. Ilyenkor szokott megesni, mikor elmegyek az ajtaja előtt beszólok neki:

— Már elmentem lehalkíthatod, bazdmeg!


Szintén nyári sztori, amikor egy délelőtt itthon voltam és kicsit hangosabban hallgattam zenét, átjött szólni, hogy ő most jött haza Berlinből és fáradt, halkítsam le..
Ez így talán még elég szoftpornó, mert vannak ennél hülyébbek tutira, de ami igazán kemény, az csak most jön:
Bolondnő, miközben zenét hallgat, nem tudom mit csinál, és mivel, de állandóan a falat üti, nem kézzel hanem valamilyen tárggyal. Váltakozó erősséggel, váltakozó ütemben.
Az, hogy este tíz után ülsz a gép előtt, olvasgatsz egy hosszú cikket, és közben egyszer csak hirtelen a semmiből a szomszédban valami erővel a falba csapódik, azért elég érdekes.
Egy alkalommal volt, hogy a padlót verte fényes nappal valamivel, lett is lentről nagy kiabálás, de persze nem nyitott ajtót. Szóval érdekes.
Elég kemény élmény mellette élni és esténként beletörődve, passzívan asszisztálni ahhoz, ahogy operára szétveri a lakását.
Szólni nincs értelme, mert vagy nem nyit ajtót, vagy, ha igen akkor max. csak még inkább elkezdi verni a falat vagy a padlót, és még hangosabban üvölteti az operát.
Hát, így élek én együtt egy hülye szomszéddal.

Üdv:

Tomi

 

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.

6 komment

Téboly Miki tovább spórol

2011.04.22. 07:20 :: hulyevel

 

Téboly Mikit”, a kényeszerképzet-bajnok, spórolóvirtuóz édesapát már sikerült megismernünk. Közkívánatra íme még néhány gyöngyszem Darwin-díj esélyes, ön- és közveszélyes spórolási repertoárjából:

A skótság oktatója


Takarékossági céllal megbuherálta a szén-monoxid jelző készüléket, amiben egy öt voltos elem a táp (azt hiszem, a téglatest alakú, az az 5 V-os). Ez az elem biztosítja a szerkezet megfelelő működést, valamint azt, hogy a készülék kis kijelzőjén 30 másodpercenként felvillanjon egy kontroll led-kijelző. Ha ez nem történne meg, az azt jelenti, hogy az elem lemerült, sürgősen ki kell cserélni, mert így az egész készülék nem működik. Nemrég vettem észre, amikor otthon jártam, hogy nincs fent a készülék a falon. Kiderült, hogy Téboly Miki leszedte és kivette az elemet, mondván, ne fogyasszon feleslegesen. Egy 5V-os elem hogy fogyasztana feleslegesen, amikor egy biztonsági jelzőberendezést működtet?! Az életed is függhet tőle adott esetben, nem egy ilyen történetet hallottunk, ahol egy ilyen kis párezer forintos kütyü egy egész család életét menthette volna meg. De nem, neki fontosabb, hogy az elem ne merüljön!

A Challenger űrsikló 7 űrhajós életét követelő tragédiáját egy hibás tervezésű, kb.150 dolláros tömítőgyűrű okozta.

A fürdőszobában rendszeresen elzárja a radiátort, mondván, hogy az előszobában lévő meleg befűti a fürdőszobát is. Természetesen ez nem igaz, annyi plusz hő soha nem is volt, soha nem is lesz, hogy elég legyen télen befűteni azt a fürdőszobát. Ha valahol szükség van egy kis plusz melegre, az pont a fürdőszoba. Persze neki könnyű, több kilónyi hájrétege melegen tartja, ám egy normál testalkatú ember simán szétfagy odabent. Amikor egy nagy kirohanás alkalmával sikerült némi világosságot csiholni az agyában, legalább azt elértük, hogy többé nem zárja el az alsó csapot. Viszont a felső szabályozót közepesre állította, amit szabad szemmel nem lehet észrevenni. De olyan hülyének néz, hogy azt hiszi, nem veszem észre, holott ez nem nehéz, amikor megpróbálod a szabályozót max melegre állítani, viszont az csak forog és forog, de magát a szabályzást nem végzi el?! Merthogy egy apró csavart meglazított, és ez az, ami ránézésre nem látszik. Szóval, ha azt el is értem, hogy ne zárja el a radiátort, azt már nem, hogy langyosnál melegebb legyen, csavarhúzó nélkül.

Majd' el is felejtettem, hogy Téboly Miki a színes tévét is majdnem fekete-fehéren nézi (színérték általában 21-28 közt mozog a 100-as skálán), mert szerinte a túl színes már rosszat tesz a képcsőnek.

Szerintem ez is priceless :-)

Jaj, kedves posztküldő, hogy lehetsz ilyen rosszmájú? A kedves papa bizonyára azért veszi vissza a tévén a színeket, mert hardcore Tarr Béla rajongó :-)

Köszönöm olvasóim nevében is a posztot. Ha sok komment lesz, bizonyára a posztküldőt néhányan jól kiosztják, hogyan írhat ilyesmit az apjáról, na meg én is kapok a pofámra, hogy mire fel létezik ilyen blog. Magamat nem védem, de a posztküldőt igen: Akinek nem tetszik az irománya, éljen évekig ilyen apával (ő már elköltözött, gyerekkorában viszont érthetően nem volt más választása) és hála a jó istennek, hogy kiváló humorérzéket fejlesztett mindez elviselésére.
 

Sajnos Téboly Miki képtelen világa kimeríthetetlennek tűnik. Amit a posztíró elküldött, abból simán kijön egy harmadik és egy negyedik rész is. Nem kizárt, hogy lesz folyt. köv. 

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.

6 komment

Top 3 nőverőnk; Szavazz!

2011.04.15. 07:20 :: hulyevel

Kedves Olvasóink!

Megszavazhatjátok, hogy a három (állítólagos) nőverő közül melyiküket illeti a Nemzet Nőverőjének cseppet sem dicsőséges címe:

 

a.) Meggyes Tamás

politikus, Esztergom volt polgármestere

Én?

„Elmondása szerint ma reggel ismert személy megverte. Eszméletét elveszítette. Hányt, jelenleg feje fáj [...] Tarkótájékon csecsemőtenyérnyi területen kitépték a haját [...] Agyrázkódódás [...] A szemhéj és a szemkörüli terület zúzódása”. A részletek egy 1999. április 20-i, orvosi látleletből származnak. A sérült Meggyes Tamás akkori barátnője, későbbi felesége, akitől időközben elvált.”

„2004-ben volt egy eset, amikor egykori felesége egy veszekedés miatt kizárta Meggyest a lakásból. Amikor Meggyes látta, hogy felesége kizárta a lakásból - saját elmondása szerint - elment a helyi Tescóba és vett egy pajszert. Ezzel felfeszítette közös lakásuk ajtaját, majd – a hölgy állítása szerint - bántalmazta. Meggyes az interjú megjelenése után az önkormányzati lapban közölt cikkben elismerte, hogy késő este, miután felesége kizárta, vásárolt egy pajszert, amivel a lehető leghalkabban felfeszítette az ajtót. Azt viszont tagadta, hogy bántotta volna az asszonyt.”

Forrás: Origo

b.) ifj. Knézy Jenő

sportriporter

Én?

A volt feleség azt mondta: Knézy Jenő megverte és megrugdosta őt, eltörte az állkapcsát.

Forrás: Szegedkurir

 

c.) Damu Roland

színész

Én?

„Damu barátnője kórházba került. A gyanú szerint a színész megerőszakolta és összeverte volt párját.

Forrás: Blikk

Minden nemkedves nőverőnek átadjuk a lenti hölgy üzenetét:

Most pedig szavazz, ki a Nemzet Nőverője?*

*Amennyiben a három jelölt közül egy vagy több soha az életben nem ütött meg nőt, megkövetjük, és utólagos hozzájárulását kérjük ahhoz, hogy részt vehet szerény, a nőket sújtó  családon belüli erőszak elleni kampányunkban.

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk

4 komment

Egy elmaradt családi barátság margójára

2011.04.08. 06:59 :: hulyevel

Lord_M_ nickű kommentezőnk egy másik poszthoz küldte be kommentként a saját sztoriját, amit csöppnyi kipofozást követően megosztok veletek. Kössz Lordom és nem irigyellek ezért a két vasárnapért.

SZÁLKA-GERENDA CSALÁDANYA

(hülyéknek: a kép illusztráció)

Az eset valamikor 1992-ben történt, de minden percére pontosan emlékszem. Szüleim nehezen fogadnak be új barátokat, szerencsétlenségükre, akkor is rossz embereket. Édesapám akkori munkahelyén kialakult egyik munkatársi kapcsolatát megpróbálta családi barátsággá bővíteni.
Ennek érdekében a két családfő kitalálta, hogy össze kéne hozni az asszonyokat, meg a kölyköket, egy vasárnapi ebédre.
A gondolatot szervezés és tett követte, az első közös találka nálunk volt.  Pontosan délre, (ők ígérkeztek délre, ez még érdekes lesz!) vasárnapi ebédre hívtuk a családot. Édesanyám főzési tudománya nem volt sohasem „Lacibácsi” szintű, de amit tudott, azt megbízható minőségben produkálta bármikor. A vasárnapi menü, tekintettel a tavaszra, csirkeragu leves volt, amiben ugye csirkehús, zöldségek, borsó, cérnametélt adta az alapot, illetve  második fogásnak rántott hús+rizi-bizi  kombót készített.  Apám szerette a krémest, tehát házi sütögetés helyett hozott franciakrémest. Így vártunk ebédre készen délben... fél kettőre meg is érkeztek a vendégek, a beígért dél helyett... mondván ők kettőkor szoktak ebédelni, bár valamiért delet ígértek.
A másfél órás késés eredményeként az ételek egy része persze kihűlt. Anyám igyekezett mindent megmelegíteni, bár nekem már mindegy lett volna, mert kopogott a szemem az éhségtől.
A kedves házaspár nőtagja, legyen „Klára”, közölte, hogy: -Hát, a levesen érződik, hogy melegített! Ismétlem, délre voltak hivatalosak és fél kettőre estek be!

- He?

Anyám pislogott egy kicsit, majd jó házigazda módjára mentegetőzni kezdett. Húgom, aki ekkor mindössze négyéves volt, közbeszólt abszolút kedves hangon, de persze a négyévesek őszinteségével: -De hát elkéstetek...- apám leteremtette a lányát, hogy nem illik beleszólni a felnőttek dolgába... (finoman fogalmaztam). Persze „Klára” felhúzta az orrát és válaszolt a gyereknek:

- Nem késtünk, MI kettőkor szoktunk ebédelni! (Négyéves – Felnőtt  0:1)

Mindenki elhallgatott. A családhoz (mármint a potenciális baráti családhoz) tartozó két gyereket is beleértve. Úgy látszik, ez még náluk is kiverte a biztosítékot.  Két kislány, mondjuk: „Viki” és „Kinga”. (a továbbiakban idézőjel nélkül: Hulyevel –a szerk). Viki a kisebb, de pusztítóbb, Kinga meg kis alattomos. A levest, miután anyjuk megemlítette, hogy melegített, mégpedig nem is eléggé... már csak éppen, hogy ették. Viki leginkább csak az:
- Anya, én ezt nem szeretem! – szöveget mantrázta.

Így a leves hamar lekerült az asztalról, jött a második fogás, meg a felcsattanás:
-Vasárnap húst?! - így Klára (Mégis mikor, ha nem vegák? – Hulyevel a szerk.) - De férjura itt csendre intette, ő láthatóan örült hogy húst kapott. - mellesleg apám és a barátja ekkor a Mecseki Szénbányák alkalmazásában álló vájárok voltak, és a barát (mondjuk legyen Sanyi) ekkortájt is 10-20 dekányi felvágottal járt dolgozni.

Szóval következő fogásként az oldschool rántott hús került az asztalra. A lányok húsait a szüleik feldarabolták, miként az én húgomét is, kis kockákra, ahogy kell.
Most jött a nálunk életében először járó és egyáltalán minket először látó, „illemtanárnő” Klára újabb beszólása:
- A hús nem friss!
Anyám újra mentegetőzött, hogy tegnap reggel vette a hentesnél... és hát semmi baja nem volt. Mire Klára bekapcsolta a bunkóturbót: - Akkor nézessétek meg a hűtőtöket!

Anyám gyakorlatilag leforrázva ült az asztalnál, apám is értetlenkedve nézett, Sanyi szerintem semmit nem vett észre, annyira örült a húsnak. Itt jegyezném meg, semmi baja nem volt a húsnak, de töredelmesen bevallom, hogy az ÁNTSZ-t azért nem hívtuk ki mindennek a csekkolására, bár gondolom Klára ennek felettébb örült volna.

Szóval ebéd után a krémest próbálta apám tálalni, de megtiltatott neki, mert:
- Olyasmit az ő gyerekei nem ehetnek!'
Szolidaritásból tehát senki sem ehetett krémest...

Ezek után mindenki bement a nappaliba, ahová jóanyám a kávét szervírozta (azért a húgommal kilopóztunk és megettünk egy-egy krémest... csak azért is...)
Miután végeztünk, mi is bementünk - kötelező jógyerek projekt ugye, habár akkor már a hátunk közepére kívántuk Klárát és a pereputtyát - majd döbbenten tapasztaltuk, hogy amíg mi krémeseztünk, a két kis bestia gyakorlatilag mindent elpusztított, amit csak elért...
Viki ki - be rohangált... aztán egyszercsak bejött, és megkérdezte:
-Ehetek egy paradicsomot? - Az anyja anyámra nézett, aki mondta, hogy: -Persze (mégis mi mást mondhatott volna szegény)
A kislány kitrappolt a konyhába, felcsapta a hűtőt és kivett egy paradicsomot,majd a húga is utána ment, hogy Ő is kér.

Végeredmény: a hűtőben található kb. egy kilónyi paradicsomból az összesbe beleharaptak, ráadásul három, számukra egyébként anyailag tiltott krémest is széttúrtak...

Aztán a szobánkba mentünk, hogy játszunk, jöttek a vendéglányok is, akik amit lehetett összetörtek, a húgom játékát kivágták az ablakon (negyediken laktunk).

Végül hat körül mentek el, azzal a kedves gesztussal, hogy visszahívtak minket. Következő vasárnap KETTŐ órára, ebédre.
(Emlékszünk: mert ők akkor ebédelnek)
Anyám egész este próbálta velünk együtt felszámolni a romokat, kitakarítani a hűtőt, közben látszott rajta, hogy majd felrobban a dühtől. Apám közben egyszer megjegyezte, hogy:- Egész jól sikerült!

És a csattanó:
Következő vasárnap átmentünk, ahogy illik kettő előtt öt perccel ott voltunk, hogy miattunk aztán ne csússzon az ebéd.
Megérkeztünk, hellyel kínáltak, majd fél három körül apám feltette a kérdést:
- Nem kettőkor szoktatok ebédelni?
Mire a frappáns válasz:
- Ma már egykor megebédeltünk, mert korábban elkészült az ebéd.

Hát, így maradtunk hoppon (ebédvisszahívásról volt szó!).

A családi barátság így nem született meg. Apám és Sanyi, utóbbi viszonylag korai haláláig jóban voltak.

 

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.

 

10 komment · 1 trackback

Az idegesítő munkatárs

2011.04.01. 06:05 :: hulyevel

„Ödön posztküldőnk e-mailjét Borbálárólannyira elegánsnak találtam, hogy gyakorlatilag szerkesztetlenül hozom le, pusztán két illusztrációval fokozom a hangulatot.


Szervusz!

Kérlek engedd meg, hogy küldjek egy írást, a sorsát majd eldöntöd. Ha megjelenteted kérlek, hogy ne jelöld meg a nevemet, nevezz mondjuk Ödönnek. (nem akartam egy sosem használt fiktív e-mail címet regisztrálni)


Az idegesítő munkatárs

 

Borbála valaha elvégezte a lótetűtudományi egyetemet, ez életének leghangsúlyosabb teljesítménye. Nem is titkolja el, lényét a diplomás - nem diplomás ellentétpár uralja. Míg a diplomásoknak (főleg a lótetűistáknak) mindenből a legjobb jár, addig ez természetesen nem vonatkozik a középfokú végzettségűekre. Kedvenc mondása egy nehezebb élethelyzet kapcsán (érts ezalatt egy hosszabb megvárakoztatást, vagy egy bolti affért az eladóval): -Egy lótetűistával ezt nem lehet megcsinálni!!!

Nézzük Borbálának, ennek a magasan képzett értelmiséginek a mindennapjait, a kollégákra gyakorolt energiavámpírizmusát:

  Bármivel is foglalkozol, el vagy mélyedve egy feladatban, Borbála gond nélkül félbeszakít és a saját munkájához való feltétlen segítséget igényel. Ezek kb. olyan szintű kérdések, hogy iksszel írják-e a tyúkszart és hasonlók.

  Borbála megérkezése után simán átcsavarja a rádiót a neki tetsző csatornára, amely legtöbbször egy silány proliadó.

  Borbála csak fejhangon képes kommunikálni, ha kérdez valamit és nem tetszik a válasz, ingerült lesz, letorkol, félbeszakít és közben veri a kezével az asztalt.

  Borbála (büszke értelmiségiként) semmilyen könyvet nem olvas, egyedül a Best és Story magazin témájában járatos, fanatikus nézője az összes beszélgetésműsornak (ezt másnap úgy meséli, hogy milyen intelligens műsor volt tegnap a Józsi barátban).

  Borbála a közélet egyéb területein és a kultúrában tragikusan tájékozatlan. Márairól sosem hallott, egy véletlenül meghallgatott híradás után pedig azt kérdezte: -Teeee, figyelj, kik azok a zsidók és a palesztinok és mit akarnak egymástól?

 Borbála nagyon vonzó nőnek tartja magát, ám szája gyakran méterekről érezhetően büdös és nyáron erős hagymaszaga is van. Borbála a mosdó meglátogatása után ritkán mos csak kezet.

  Kedvenc szava az "intelligens", nála nemhogy a mosópor ilyen, de még a kertkapu is.

  Előfordul, hogy lemállik róla a máz és ilyenkor az ember tényleg megsajnálja: egy buta, komplexusos kisgyerek képe tűnik elő ilyenkor. Ezek a legemberibb pillanatai.

Borbála a volt kolléganőm, szomszédos asztalnál dolgoztunk, én is "lótetűista" vagyok, ezekkel a kérdésekkel engem fárasztott. Ugyan kizártnak tartom, hogy olvasna bármilyen blogot, engem egyébként sem érintene a dolog már, de nem is lenne elegáns, ha beazonosítható lenne, hiszen az ember vagy a szemébe mondja a véleményét, vagy megtartja magának. Ezért igyekeztem inkább jelenségként megfogni, biztosan sok Borbála létezik.

Hát, hogy futkosnak még Borbálák közöttünk, ebben én is biztos vagyok. Köszönjük Ödön!

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.

4 komment · 1 trackback

Sültparaszt főnök

2011.03.25. 07:08 :: hulyevel

KáBé aláírással e-mailt küldő olvasónk a gyökér főnökök világába kalauzol minket:

21 és 23 éves korom között elég sok hülyeséget csináltam. Szerelmi bánat miatt abbahagytam a fősulit, kimentem külföldre, pénzt keresni, meg felejteni, de nem igazán jött össze a kinti meló. Majd amikor hazajöttem nem túl sok pénzzel, vettem egy kocsit, félig kölcsönből, és két héten belül totálkárosra törtem.

Ekkor helyezkedtem el P-nél. (Nem ez az igazi monogramja. „P”, de nem „P” mint foszfor, hanem, hmm „P”, mint „földműves” (ha már „F”- zek. Elnézést, a tisztességes földművesektől, velük semmi bajom. De „F”-betűre mondhatnám, hogy az a bizonyos himbálózó férfi testrész, ami történetesen az orvosi nyelvben, meg latinból átvéve, sok más nyelvben is „P”-vel kezdődik.)

Egyszóval P. egy ötvenes, kikupálódott sültparaszt volt. Az a tipikus, „Pénze van, és azt hiszi, hogy esze is van.”- típus. Mindenben magát kibaszottul okosnak, az élet császárának érezte, pedig ahhoz képest, hogy több saját céget is vezetett, a legtöbb dologhoz elképesztően síkhülye volt. De nekem ugye kellett a pénz. Akkor megértettem Sylvester Stallonet, akiről kibukott, hogy fiatal korában pornózott és azzal védekezett, hogy ha nem azt teszi, akkor bankot rabolt volna, annyira kellett neki a pénz. Hát, ha megkeresett volna Kovi egy jó ajánlattal, lehet, hogy igent mondtam volna neki. P. talán egyetlen jó tulajdonsága, hogy minden hónapban időben, és pontosan kifizetett. Ezt persze minden alkalmazottjának, így nekem is, rendszeresen a pofája alá dörgölte. „Természetesen” legtöbben minimálra voltunk bejelentve, de a zsebre borítékkal mindig időben megjelent, és amikor odaadta a stexet, akkor mutogatta a mobilon a dátumot. „Kisapám, becsüld meg! Pontosan, mind a Doxa óra hozom a pézed, baszod!”

P-nek volt nem kevés heppje. Például utálta a májkrémnek, kenőmájasnak a szagát, azt szigorúan tilos volt enni. A közös étkezőben (nem túl nagy cég, nem üzemi étkezde, csak 4-5 összetolt asztal) viszont vágni lehetett a füstöt, ez persze nem zavarta, mondanom se kell, hogy ő is elszívott minimum napi másfél csomag cigit.

A raktárkészletet kellett kezelnem, meg olyan mindenesféle is voltam, mert titkárnő nem maradhatott volna meg mellette, annyira mocskos szájú volt. A szókészletében minden ivarérett nő „mocskosbüdösgecikurva”, a két volt feleségét is beleértve.

Én próbáltam a távolságot tartani, nem bratyizni vele. De mindig kipécézett magának egy-két alkalmazottat, akikkel spanoskodott, és annak ellenére, hogy azért az összes sültparasztsága, meg a sok-sok ostoba baromsága mellett  egy rafkós, ravasz csávó volt, végtére is nem a lottón nyerte a pénzét és nem apuci tolta a segge alá, de az ügyeletes melós haverjainak elképesztő ordas hazugságait is bevette. Például a munkagépjeibe szerelt GPS-szolgáltatójának nekem kellett felháborodott leveleket írogatnom, mert P. szerint egy rakás szar a rendszerük, nem működik. Mivel többször mutatta, hogy az egyik kanalas munkagép egy kocsma előtt áll, de neki a megbízható embere bizonyítani tudja, hogy a gép minden alkalommal a kocsmától kb. két kilométerre leragadt egy építkezésen. A GPS-esek is elmondták nekem, hogy ha rossz lenne a rendszerük, akkor éppenséggel mutathatná, hogy Európa bármelyik pontján áll a gép, Szicíliától Finnországig, de  ha a markológépet többször a munkaterülethez pár kilométerre eső "késdobáló" bögrecsárda elé pozicionálja, akkor egy ilyen meghibásodásnak mennyi a valószínűsége?

P-t az észérvek ilyenkor nem győzték meg, csak amikor az adott haverkáját éppen ejtette, akkor rögtön vágta, hogy mi a stájsz.

Zárszóként P. csúcsparasztságának egyik „felemelő” momentuma: Céges bankkölcsönt akart felvenni és a banktól kijött két ember a cégünkhöz tárgyalni. Nyár volt, tikkasztó hőséggel párosulva. A tárgyalóban az asztalra kitetetett hat másfél literes ásványvizes palackot, meg egy tálca poharat. Megkérdezte a bankosokat, hogy kérnek-e vizet. Ők kértek, mire P. kinyitotta az egyik flakont, DE! mielőtt töltött volna a vendégeknek, beleivott a palackba.

Amint tudtam, megpattantam és azóta szerencsére Homo sapiensek a főnökeim. 
 

 ”

A kép csak illusztráció. Forrás

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.

 

4 komment

süti beállítások módosítása