Kiváló stílusú és tartalmú e-mail érkezett Álné Vendeltől (ezer kössz érte) az utolsó pillanatban! Hiszitek, vagy nem, de éppen megírtam az olvasói levelek hiányában "Kifúlt a blog" című posztot, erre befutott ez a gyöngyszem. Mindjárt két részre vettem, mivel elég hosszú, hogy legyen jövő hétre is tartalom. Aki nehezményezi, hogy szétmértem kettőbe, küldjön minőségi olvasói levelet, és igérem, többet ilyet nem teszek! :-)
“
Kedves Hülyeblog!
Nem olyan régóta olvasom a blog bejegyzéseit, viszont minden alkalommal szétröhögöm magamat a leírtakon, és természetesen az írások szellemes stílusán. Tragikomikus, ugyanakkor annyira jellemző, mennyi sok ostoba él a világban, akik közül néha egy is bőven elegendő ahhoz, hogy csupán egyetlen ember, vagy akár egy komplett társasház életét megnehezítse. Még szerencse, hogy a bosszankodáson kívül bőven szolgáltatnak röhögnivalót is az ilyen retardált génhulladékok, hiszen közismert tény, hogy hülyék nélkül unalmasabb lenne a világ.
Remélem, írásommal képes leszek felemelkedni arra a szellemes színvonalra, amely a blog bejegyzéseit jellemzi.
Nem is húzom tovább az időt, lássuk az első versenyzőt, nevezzük Cs-nek, aki régen a házunkban lakott. Cs-nek volt egy vizslája, a kutya meg sokszor úgy köszöntötte Cs munkából hazatérő apját, hogy felugrott a harmadik emeleti erkély korlátjára a mellső lábaival, és onnan ugatott lefelé. Komolyan, néha annyira fel volt dobva, hogy már vártam, mikor borítja el a kritikus mennyiségű adrenalin az agyát annyira, hogy leugorjon a harmadikról, és nedves csattanással szétkenődjön a ház előtti előkertben. Cs apja meg az ilyen lelkes üdvözlésekre mindig felnézett az erkélyen tomboló kutyára és bárgyú fejhangon felkiabált neki, hogy „Vau-vau!”
Cs-nek ma is van kutyája, sajnos azonban hülyékre jellemző módon Cs emberként kezeli, emberként beszél hozzá, mintha a kutyának értenie kéne, amit mond neki. Nem ám valami kicsi ölebről van szó, hanem egy nagytestű kutyáról. Cs hírből sem hallotta még a kutyakiképzés fogalmát, ennek köszönhetően a kutya a legminimálisabb szinten sincsen megnevelve, pl. ott pisál, ahol a szükség éppen éri. Volt olyan eset, hogy a bejárati kapuval szemben lévő járdarészre sikerült csurgatnia nem kis mennyiségű vizeletét, oda, ahol naponta járnak az emberek, csökkent értelmű gazdájának viszont nem tűnt fel, hogy alig 1 m-re onnan van egy füves rész, ahova azért talán mégis higiénikusabb lett volna a kutyát pisáltatni.
A kutya több évesen is úgy viselkedik, mintha még mindig kölyök lenne. Amikor jönnek le az emeletről, már messziről hallani az ugatást, meg ahogy Cs klaffog a rohanó kutya után, akit képtelen visszatartani, így az simán feldönthet akárkit a lépcsőházban. Pórázzal történő megtartás helyett Cs magas hangon azt visítja, hogy „Ne rohanj!”, a kutya azonban nem ért emberi nyelven, így azt teszi, amit a neveletlen kutyák szoktak: amit akar. Nem harap, meg nem is agresszív, de azért egy 40 kilós kutya ne rohanjon nekem váratlanul, miközben a hibbant gazdája visítva lobog utána a pórázon.
Cs egyébként némi súlyfelesleggel küzd, nem mondanám kövérnek, de azért lenne mit leadnia. Ennek ellenére mindig megtalálja a számára lehető legelőnytelenebb ruhadarabokat, melyek erősen kiemelik amorf testének előnytelen vonalait. Az év minden szakában rövid szoknyát hord, ami az ő vádlijaival elhibázott döntés, hajában mindenféle szalagoknak tűnő bigyók lógnak, arcán pedig állandó, degenerált vigyor ül, ami csak szélesebbé válik, ha meglát egy ismerőst (pl. engem).
Házunknak nem ő volt az egyetlen fura lakója. Volt néhány éve egy bérlő a felettünk lévő lakásban, aki egyszer elhatározhatta, hogy szaxofonozni fog. A gondolatot tett követte, és hamarosan elkezdett gyakorolni. Szorgalmasan gyakorolt, teltek a hetek és hónapok, de semmiféle előrelépést nem lehetett tapasztalni a játékában, amit a plafonon keresztül mi is remekül kiélvezhettünk. Úgy kell elképzelni a „zenélését”, mint amikor valakinek a kezébe adjuk a hangszert, megmutatjuk, hol kell belefújni, amúgy meg csináljon vele, amit akar. Na, hát ez a pasi is fújta és fújta, de gyakorlatilag egyetlen alkalommal sem sikerült harmonikusnak – megkockáztatom: zenének – nevezhető hangsorozatot kikényszeríteni a szaxofonból.
Fújta, mint a bolond, de csak össze-vissza hangokat sikerült kipréselnie magából, mi meg nem győztünk felkopogni és felordítozni, mivel nem csak a „játékának” minősége volt a gond, de az is, amikor művelte. Reggel, vagy este, neki egyre ment… Egy idő múlva végül meguntam a dolgot, kikerestem a telefonkönyvből egy zeneiskola nevét és címét, felírtam egy darab papírra, amit felragasztottam a pasi lakásának ajtajára, „Rezes Bandi” pedig rövid idő múlva elköltözött a házból.
Körülbelül 10 évig volt egy folyosószomszédunk, egy család: apa, anya, két gyerek, plusz a nagyszülők, akik gyakran beugrottak látogatóba. A családot rövid időn belül elneveztük Bunkóéknak, mivel igen tahó és paraszt módon viselkedtek. Nincs kifogásom a vidéki származás ellen, azonban ezek valami egészen elképesztő tirpákságot hoztak magukkal a fatornyos falujukból. Anyám információi szerint a nagypapa egykor párttitkár volt valahol Békés megyében, „élet és halál ura, ahol a vénasszonyok kézcsókkal járultak elébe”. Az öreg egy neveletlen bunkó volt (az „Öreg Bunkó”, ahogy neveztük), pénze viszont sok, ő vette a lakást is a fiataloknak. Köszönni viszont nem tudott, de nem hogy visszaköszönni (pl. amikor én, mint gyerek üdvözöltem a lépcsőházban), de még anyámnak sem, holott férfiként neki kellett volna előre köszönnie, ennek ellenére mindig csak nézett ki a hülye fejéből, de meg sem mukkant.
Gondolom, rangján alulinak érezte lealacsonyodni egy fővárosihoz, aki nem borul a lábai elé, önként felajánlva életét és vérét Bunkó elvtársnak, aki mindehhez nyilván hozzá lehetett szokva az antivilágban. Ezt a csodás szokást amúgy lányának és vejének is sikeresen átadta, azok is ufóként néztek mindig a rájuk köszönő emberre, láthatóan nem értve ezt a számukra furcsa dolgot.
"
Bunkó család további kalandjait innen folytatjuk!
Kedves Olvasó!
Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.
Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.