A beszédes Hitchcock álnevet használó olvasónk küldte ezt az átlagosnak induló, ám mint egy vérbeli, régivágású horror, egyre hátborzongatóbbá váló történetet. Csakhogy az ő sztoriját az élet írta.
“
Sziasztok,
Olvastam a kényszerspórolós apáról írt posztot. Ugyan nem én éltem, egy azóta sajnos szinte bizonyosan elmebeteggel, hanem a párom, de hátha érdekesnek tartjátok a sztorit:
Kétezres évek elejét írjuk. Vidéki nagyvárosból származó párom egyetemistaként Budapesten tanult, majd itt is ragadt. Egy volt gimis osztálytársnője ajánlotta fel neki, hogy szálljon be az albérletébe. A volt osztálytársnője, nevezzük Emesének (igazából nem az, csak hát bolondság meg pénzügyi szektor, szóval, tudjátok) apróhirdetésre kifogott egy olyan albit, ami lényegében önköltséges volt. Egy vidéken élő nő megörökölte az anyja pesti háromszobás lakását, egy szobát lezárt, ahol az örökölt ingóságokat tárolta, és a rezsin felül csak egy inkább jelképes bérleti díjat kért. A tulaj nem akarta üresen hagyni a kecót, nehogy betörők kinézzék maguknak, ezért egy, esetleg két szolid vidéki lányt keresett, akik nem csinálnak balhét a lakásban.
Amikor összejöttem a párommal, már kb 2-3 éve laktak együtt Emesével. Nem tartom magam valami bazi nagy emberismerőnek, és nincs semmiféle pszichológiai képzettségem, de nekem az volt az első benyomásom Emeséről, hogy nem százas.
Pedig Emese látszólag teljesen átlagos lány, mindenféle extremitás nélkül. Pénzügyi-számviteli fősulit végzett és a szakmájában dolgozott. Hogy mi volt benne a gyanús? Huszonéves létére nagyjából úgy öltözött, mint a középkorú nők, és a frizurája is olyan volt, de abból is az ultrakonzervatív vonalat preferálta. Szóval kb. úgy nézett ki 2000-ben huszonöt évesen, mintha negyven éves lett volna 1980-ban. Oké, ezért még senkit se kell diliházba csukni, de azért volt még pár egyéb furcsasága is. Mint a hülye apás posztban leírt pasas, Emese is szinte betegesen spórolt. Például a háromágú csillárból két izzót kicsavart, hogy ne legyen nagy a villanyszámla.
Pedig a végzettségének megfelelő állásban, biztosítónál dolgozott és nem keresett rosszul. Akkor a pénzügyi válság meg még sehol sem volt.
A csajom a lakótársa fösvénységéből nem csinált ügyet, sőt az kifejezetten megfelelt neki, hogy Emese intézte az albérleti díj és a rezsi átutalását a tulajnak. Emese mindent fair módon, fillérre kiszámolt, a barátnőmnek csak hó végén oda kellett adni az összeg felét, szóval egy faladattal kevesebb.
Ami nekem talán a leggyanúsabb volt Emesén, hogy egy picit fura, olyan enyhén szúrós volt a tekintete. Nem pasizott, pedig megtehette volna, mert ha egy kicsit trendibben öltözik, meg csak egy kicsit is merészebb frizurát csináltat, és nem olyat, mint amilyen Kudlik Julinak volt valamelyik 1979-es Füles címoldalon, akkor semmi gondja nem lett volna a fiúkkal. De még így is volt olyan csávó, aki amikor Emese nagyritkán kimozdult velünk, pl. szülinapokon, névnapokon, akkor próbálta fűzni.
Emese egyszer állást váltott. Mondta, hogy a régi helyén a főnöke és a kollégái is hülyének nézik, sokat dolgozik mások helyett, de ebben akkor még nem találtunk semmi furcsát.
A csajom és köztem egyre komolyabbra fordultak a dolgok, és mivel nekem volt egy kis legénylakásom, ahol magam laktam, egyre kevesebbet tartózkodott az Emesével közösen bérelt kégliben.
Egyszer csak szólt Emese, hogy a tulaj árulja a lakást, ha őt vagy minket érdekel, akkor nem hirdeti meg, és egy jó árat mondott. Mi a párommal osztottunk-szoroztunk, elhívtunk egy ingatlanost, aki megnézte a kéglit és azt mondta, hogy annak a reális értéke a tulaj által kérttől kb. 15- 20%-al magasabb.
Mindkettőnknek volt megtakarítása, elutaztunk a tulajhoz vidékre, megegyeztünk és megvettük a lakást.
A sarunk talán annyi, hogy Emesének erről nem szóltunk, de őt nem is érdekelte lakásvásárlás, ilyesmiről nem is beszélt, meg amúgy is, ő is léphetett volna, mivel a tulajjal a kapcsolatot ő tartotta, az infóhoz is ő jutott elsőnek. Miután a bérbeadóval nyélbe ütöttük az üzletet, Emesének szóltunk, hogy a lakás most már a miénk, a csajom akkor már de facto nálam lakott, de biztosítottunk Emesének elég hosszú időt, ha jól emlékszem három hónapot, amíg ingyen lakhatott ott, majd miután letelt az idő, a kocsimmal még át is költöztettem az új albijébe. Ha nem mi vagyunk a vevők, hanem egy vadidegen, tuti, hogy nem részesül ilyen méltányos bánásmódban. Mivel a tulaj egy kicsit áron alul árulta a lakást, biztos, hogy az gyorsan elkelt volna. Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy óriási áldozatot hoztunk, hiszen csak a nem túl magas rezsit és a jelképes bérleti díjat nem szedtük be tőle, na meg átköltöztettem, de akkor is nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy fairek voltunk vele.
Emese egyébként akkor nem balhézott, mindezt higgadtan, normálisan tudomásul vette. A kapcsolatot megpróbáltuk tartani, de mint ilyenkor lenni szokott, egyre kevesebbet hallottunk róla. Annyi, hogy rövid időn belül többször váltott munkahelyet, majd megtudtuk, hogy hazaköltözött a szüleihez. Egy, akkor már azt hiszem harmincas nőtől ez kissé furcsa, de van ez így.
Szóval ugyan egyre csak szaporodtak a baljós jelek, de mindez akár úgy is záródhatott volna, mint egy meglehetősen szokványos, semmi különös pesti tucattörténetben, azonban innentől kezdett visszafordíthatatlanul trilleresedni a sztori:
A páromnak (időközben összeházasodtunk) egyszer meglepetés szülinapi partit szerveztem. Felhívtam Emesét is, aki egy kicsit zavarosan beszélt, és udvariasan lerázott. Oké, van ez így. Nem tudott, vagy nem akart eljönni, nincs ezzel gond.
Majd rá egy-két hétre ő hívott fel (előtte, hogy én hívtam a szülinapra, már évek óta nem beszéltünk) és azt firtatta, hogy én akkor honnan hívtam? Mert furcsa háttérzajokat hallott, és őt azóta idegenek zaklatják. Biztos akkor szerezték meg az adatait, amikor telefonon beszéltünk.
- Hopplá, hopplá. Kínos volt az egész, valahogy udvariasan leráztam, majd elmeséltem a feleségemnek, hogy úgy tűnik Emesének most már tényleg elindult a busza, és most már egyre inkább egyetértett velem, pedig annak idején, amikor mondtam neki, hogy szerintem Emese zizi, ezt a lakótársa nevében kikérte magának.
Eltelt még egy-két év, időközben megszületett az első gyerekünk és egy éjszaka egyszer csak megszólalt az otthoni, vezetékes telefonunk. Azt mondanom se kell, hogy egy magunkfajta átlagos, harmincas, kisgyerekes házaspárnak egy váratlan éjféli telefonról nem az jut eszébe, hogy: „Haverok, buli, Fanta!” hanem az, hogy: „Úristen, valamelyik családtagunkkal történt valami szörnyűség!” Emese volt az. A feleségemet kérte, aki egyre sápadtabban hallgatta Emese maratoniba nyúló éjféli telefonos monológját.
Emese még csak nem is a lakásvásárlásunkat kifogásolta, hanem azt, hogy azt négy évvel megelőzően, 1996-ban a párom azért küldött neki egy karácsonyi képeslapot, hogy így férkőzzön a bizalmába. (!) Mert, hogy annak az apropóján vették fel a gimi után újra a kapcsolatot, és azt követően talált ő az albérletre, ahová jóhiszeműen elhívta a páromat lakótársnak, ahonnan utóbb kipateroltuk, és az ő élete is ekkor siklott ki. A munkahelyein is azóta zaklatták, most meg otthon él a szüleivel, akik orvoshoz kényszerítik, pedig semmi baja, ráadásul az orvosok is nyomoznak utána. A vonal egyszercsak megszakadt, előtte a háttérben mondta egy fojtott férfihang (valszeg az apja) hogy rakja le. Emese erre felhorkant, kiabált és folytatta, de valahogy a vonal megszakadt (gondolom az öregje kinyomta, szegény szüleit nem irigylem). Majd pár percre rá visszahívott, egyre összefüggéstelenebb átkozódással folytatta, majd a vonal ismét megszakadt. Eztán mellé is raktuk a telót.
Azóta hál’ istennek nem hívott. Feleségem egy közös volt osztálytárstól annyit tudott meg, hogy Emese azóta is a szüleinél lakik. Az egykori közös osztálytárs úgy tudja, hogy Emesének van valami egészségügyi gondja, de a részletekbe nem mentek bele.
Hát ennyi a mi "Emesével" terhelt, alkalmi lakásvásárlási kálváriánk.
„
Kedves Olvasó!
Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.
Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.
