Üdv,

kedvem támadt néhány bekezdésben bemutatni "az őrült szomszéd" archetípusának egy (és néhány másik) példányát. További szíves felhasználásra.:-)

anna (s ennyi elég is lesz mint szerző)

Annát megpróbáltam meggyőzni, ha meghúznám írását, több olvasó vágna bele, ám ő anyasasként szállt síkra [e képzavarért annát nem terheli felelősség, csak engem; hulyevel] szellemi terméke megcsokítása ellen.

Íme a teljes mű, aki ráérez anna stílusára, nem fogja megbánni a rá szánt perceket!

***

“

Szomszédaink: „a Nagy” és egyéb állatfajták

Ma már csak mosolyogva gondolok rá vissza, de azért volt idő, amikor, kamaszlányként, inkább kivártam az utcasarkon, míg el- vagy fölmegy ez a hideg agresszív típusból való, vérfagyasztó tekintetű szívós elmebeteg, aki fölöttünk lakott a harmadikon, és akit nálunk és a környező lépcsőházakban csak „a Nagy”-nak hívtunk.

Ez is volt a neve egyébként, Nagy Sándor, egy a millióból, vagy éppenséggel az az egy, a legkisebb mértékben sem lepődtem volna meg, ha egy napon kardot lóbálva lóháton megjelenik, és közli, hogy amíg átugrik a Peloponnészoszra, etessük a korcsát. Sajnos sohasem ment, a házban eltöltött húsz év alatt végigéltünk néhány költözést, de a Nagy, az maradt, az mindig maradt. Meg mi, és a fölöttünk s egyúttal ő alatta lakók is.

Két Nagy Sándor a sok közül. A poszt egy harmadikról szól.

Budapest külső kerületén lévő, külvárosi, cseréptetős-zöldövezetes lakótelepről van szó, az a fajta, ahol az ember nem zárja kulcsra a lakást, ha kiugrik a sarki boltba, és minden aggodalom nélkül kiengedi a kölyköket a játszótérre meg bújócskázni a környéken. Ennek a Nagynak is volt két lánya, meg volt egy felesége, magas, arisztokrata tartású nő, máig ez ugrik be róla, meg a kifejezéstelen arc, amellyel jár-kel az utcán. A lányai hosszú, hullámos hajú, szép lányok voltak, nálam és az öcséimnél nem sokkal idősebbek, mégsem láttuk őket soha a játszótéren, nem jöttek velünk sarat túrni meg csigát szedni, még a nevüket sem tudtuk, ahogy Nagyné nevét sem. Gyanítom, az életük nagy része abból állt, hogy a kulcsra zárt ajtó mögött próbálják elviselni a kőterrort, amit a Nagy alkalmazott rajtuk előszeretettel.

A legenda az, hogy a Nagy valaha rendőr volt, de idő előtt leszerelték (vajon miért), rokkantnyugdíjból élt, meg abból, hogy mások keserítik az ő életét, elsősorban, gondolom, a családja, ide értve azt a hihetetlenül irritáló hangú, tacskóméretű korcsot is, amit, gyanítom, azért szereztek be neki a család nőtagjai, hogy legyen mit rugdosni helyettük. Mert ugye nyilvánvalóan ő volt az áldozat, és ő csak szót és kezet emelt a sérelmei ellen.

A Nagy átlagos éjjeli programja azokon a nehéz napokon, amikor erektált az agyfasza, az volt, hogy kiállt a lépcsőházba az ajtaja elé, és ordibált. Szónoklatainak legkedvesebb célpontja a fölöttünk lakó család volt, és mi, legfőképpen faterom, aki körzeti orvos volt a környéken, így sokan ismerték, sokakkal beszélt (ha nem tévedek, még a felesége is az ő betege volt, de erről sosem beszéltünk). A Nagyot a megroggyant elméjében ez, hogy apám orvos, s így az államnak dolgozik, a kisült áramkörökön keresztül mindenféle misztikus együttállásokból arra a szilárd meggyőződésre vezette, hogy az apám (és vele együtt a fölöttünk lévő családfő) az ő életére tör, ő ellene szövetkezik és ő utána kémkedik. És ilyenkor, éjjel, amikor kiállt az ajataja elé, ez ellen kívánt szót emelni. Apám volt minden, egyszerre kommunista, szocialista és fasiszta; kém, ügynök, besúgó és persze utolsó rothadt kibaszott geci– lehetséges, hogy gyermekkorom „csúnya szavainak” jelentős részét neki köszönhetem.
Szóval a Nagy szidott és vádolt minket, és persze nem hagyta ki a kormányt, a nemzetbiztonságot, nem is tudom, apámon kívül a sarki hentestől az apacs indiánokig mindenki ő utána kémkedett és az ő életére tört. Nappal szívesebben hozta ezt a lépcsőház lakóinál nagyobb tömegek tudtára is, ezért beszédeit vagy az utcára néző, vagy a játszótérre néző erkélyéről intézte; jobban szerette mondjuk az utcára nézőt, mert a játszóteret általában leuralták a más kategóriába tartozó, de akár egy másik misét megérő, lakótelepi dauerolt hajú, rémséges szocreál feleségek-anyukák, akiknek szellemi és fizikai képességeik csak annyira fejlődtek ki, hogy három órán át tartson délutánonként a Tibor lyukas alsógatyáinak kiteregetése, és ez alatt az éktelen, végtelenül idegesítő neurotikus orrhangjukon érzéki örömet szerezzenek a többi lakónak azzal, hogy a mindennapi mondandójukat ötven méter légvonalbeli távolságon üvöltözzék át egymásnak. Mivel négy éves korom óta ott laktunk, és a szervezetem viszonylag hamar elintézte, hogy kialakuljon a hallásom teljes toleranciája, beszélgetéseikre nem tudok érdemben visszaemlékezni, de úgy sejtem, amikor nem a Kodály-módszer gyermekekre gyakorolt hatásáról értekeztek, akkor a Fermat-sejtést bizonyították szóban.

Szóval a játszótéri oldalhoz még a Nagy is harmatosnak bizonyult, de azért néha innen is szemmel tartotta az univerzumot, amelynek e részén legádázabb ellensége a sövényt nyíró apám volt, valamint a kertünkben, tehát pont alatta tanyázó kutyánk. Nem tudom biztosra, de talán az elborult elméje azt gondolta, gránátokat vet a náci jelszavakat kántáló faiszta vérebre, miközben a maci kutyust paradicsomokkal dobálta, mindenesetre anyám, akit nem kell félteni, néha megköszönte neki, mert négy gyerekkel az ember nem jut télen ilyen szép paradicsomhoz, és kért még banánt meg narancsot is, valamint felvilágosította, hogy a kutya viszont a csontot jobban szereti.

Kedvenc sztorim egy forró nyári délután, amelyen apám ugyancsak a sövényt nyírta a metszőollóval, a Nagy pedig megjelent a kapuban – vitte a korcsot sétálni, állandóan kutyát sétáltatott, bizonyára ezzel álcázta az őrjáratait –, szóval kilépett, megállt a lépcső tetején és nézte apámat, aki kedvtelve nyírogatta a sövényt, és egyszercsak katonás hanghordozással közölte:
– Elhagyom a bázist! Tartsa szemmel, ameddig nem vagyok itt!
Faterom röhögött, jól van, majd szemmel tartja. Amikor visszajött, megállt ugyanazon a helyen, összezárta a sarkait és ráordított a még mindig tevékenykedő apámra:
– Jelentést kérek!!
Ezen szerencsétlen apám sírva röhögött, így csak nehezen tudta elküldeni a bús picsába, amin viszont a Nagy úgy meghasonlott, hogy menten fel is szívódott a kutyával együtt.

Ha nem volt szerencsénk, akkor másnap megint nem működött a kaputelefont, mert szerinte az apám – amikor éppen nem az ő beosztott katonája volt – még azzal is keserítette az ő életét, hogy lopta tőle az áramot, de nem ám akárhogyan, hanem a kaputelefonon keresztül (s egyúttal le is hallgatta persze), ezért néha kézbe vett egy fogót, és átmetszette a vezetékeket.

A normál hétköznapokon csak a lakásán belül ordibált, egy ideig a lányaival, gondolom, akik gyanúsan korán elköltöztek, ezután már csak a feleségével, aki pedig, ha jól rémlik, gyanúsan korán meghalt. Végül maradt neki az öleb, akit még az utóbbi években is gyakran hallottunk nyekkenni a falon.

Vitathatatlanul a Nagy pályafutásának csúcsa, s ezzel a tragikomikus részekről átnyargalva a szimplán tragikus oldalra, amikor a fölöttünk lévő csajt, aki akkoriban lehetett nagyobb kamaszlány, megverte. Én hajlamos voltam azt hinni, hogy ez a jobbára ártalmatlan elmebeteg tényleg jobbára ártalmatlan, de a történet úgy hangzik, hogy becsengetett hozzájuk, és tételesen végigkérdezte, hogy a lány apja, majd, hogy a lány fiútestvére otthon vannak-e, és amikor megbizonyosodott, hogy nincsenek, egyszerűen berúgta az ajtón, mármint a csajt, megrugdosta és helyben hagyta. Erre a napra emlékszem, mert a bátyám és a lány öccse is pattanásig feszült idegekkel ácsingóztak a lépcsőházban, amikor hazaértem, és nem sokon múlt, hogy a Nagyot nem azért vitte el néhány órával később a mentő, mert felnyalta a lépcsőház kövét, mielőtt kiesett volna az ablakon, hanem mert anyám, aki meg nővér, kikérte számára az elmebetegeknek járó luxustaxit. Utána két hónapig nem is láttuk (a felesége nagyon hálás volt érte), és állítólag egy ideig szedte a gyógyszereit, gondolom addig, amíg rá nem jött, hogy az anyám, ti. az a kurva, aki rászabadította a többi orvost is, vagy a felsége, vagy az angol királynő azokkal próbálja őt megmérgezni.

Két éve már anyámék sem laknak ott, de úgy tudom, a fölöttünk lévő szomszéd kitart. Nem tudom, mi lehet a Naggyal. A helyünkre beköltözött egy újabb négygyerekes család, azt még hallottam, hogy ezt nehéz volt feldolgoznia, méltatlankodva követelte apámat rajtuk. Talán szerencséjük van és a költözésünk által megbomlott világképében hamar elpatkol, vagy behallucinálja, hogy apámat elvitték a koménista ufók, és elmegy megkeresni.

Anyámék kiköltöztek a városból egy kertes ikerház egyik felébe. A Nagy helyett most egy kedves, ismert zenész fickó a közvetlen falszomszédjuk, akinek kedvessége abban mutatkozik meg, hogy éjjel egykor túráztatja a felsőkategóriás sportkocsiját a garazsában, és rárúgja a vezető oldali kocsiablakot a nőjére, hogy utána az öcsémnek kelljen ellátni a szétkaszabolt vádliját, aki csak azért akart átmenni, hogy fél óra gyönyör után a kocsi miatt szóljon. A kertszomszéduk pedig egy degenerált házaspár, akiknek állandóan a sláger rádió üvölt a kertjükben (és mindig panaszkodnak, ha apám hegedülni merészel, és el is hiszem, hogy fáj nekik, Bachnak is bizonyára fáj behatolni az ő fülükbe és részesülni abban a retardált sötétségben odabenn), szóval válogatott művészi értékű muzsika bömböl náluk a kertben, ha éppen nem a három agyhalott kutyájuk – méghozzá abban a kertben, amelyben gyakorlatilag egy krematóriumot üzemeltetnek, de legalábbis körülbelül autógumikat égetnek egy kis épületben, amely vidáman pöffentgeti a fekete, ordenáré büdös felhőit a kéményen át.

A múlt héten megvették a másik telekszomszéd házát is. Várom a fejleményeket.
 

”

 Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.