A két héttel ezelőtti pénteki, guberáló vénasszonyos posztot küldő olvasónk eleget tett kérésünknek és elküldte a másik, társasházi életüket szintén keserítő lakó sztoriját. A történetben az a legszebb, hogy olvasónknak sikerült megszabadítani a házat az antiszociális zajforrástól. Köszönjük Anti Kulti az újabb sztorit és respect az intézkedésért. 

Mielőtt bárki izomagyú önbíráskodónak minősítené a posztírót: aki valaha már lakott társasházban, sírva könyörögne egy ilyen problémamegoldó szomszédért.
(A vége nem ér, hiszen arról azt írta, hogy nem történt meg:-)

“

Naszóval, a közléskényszeres ordibálós guberátor mama mellett volt egy kedves fiatalember, aki szintén megkeserítette a mindennapokat. Fölöttünk lakott a drága fiú a csajával, és egy keddi napon kezdődött az egész, amikor este tízkor elkezdett zenét hallgatni. Már amennyire az az igazi diumwisu-üpcürüp teknófos zenének nevezhető. Alapjában véve úgy vagyok vele, hogy nappal mindenki azt csinál, amit akar, de - különösen hét közben - este tíz után mély kuss van. Ha én tudom ehhez tartani magam, akkor más is. Ö nem tudta. Semmi baj, lehet, hogy csak elnézte az órát, felmentem, kopogtam, köszöntem, udvariasan megkérdeztem, hogy miért bömbölteti a zenét, mire azt a választ kaptam, hogy ő a csajával a konyhában dohányzik, a hifi meg a nappaliban van és így hallgatnak zenét. Kértem, hogy ezt ne tegye, elköszöntem, lementem. A zenét lehalkította. Tíz percre. Ismeritek az érzést, mikor pont elaludnátok, és hirtelen valami külső behatás - jelen esetben a tuc-tác-tuc-tác 110 decibelen - ezt az egészet odabassza?

Felmentem, kopogok, de úgy, hogy az utcán is hallatszott, már messze nem voltam olyan udvarias, valamint megkértem, hogy ugyan ne a kémlelőn keresztül beszéljünk már, mert az milyen. Reakció; ő nem meri kinyitni az ajtót. Megjegyzem, hogy valahol 120 és 140 kiló között szokok lenni, attól függően, hogy mit eszek edzés mellé... mondom baszod, ha be akarnék menni, nem ez az ajtó akadályozna meg. Mindegy, mondtam, hogy last call, zene alapjáratra, hogy én ne halljam, mert vele ellentétben én dolgozom és reggel kelnem kell. Ennyiben maradtunk, zene aznapra lelőve, gondoltam, megértette.

Nem. Szerdán ugyanez pepitában, csak este kilenctől kezdve. Sebaj, tízig nem ugrálok, de bazmeg fél tizenegykor már felballagtam, laza kopogás, amitől kicsit beszakadt az ajtó. Jön a hülyegyerek, már valami társaság is volt nála, pár hasonló drogos gyík, 40 kilós kis szarok, akik nem pislognak, tágra meredt szemmel szeletelnek miközben a képzeletbeli rágójukat rágják, lovely. Mondtam, hogy még mindig hétköznap van, másnap szintén dolgozom, ahogy a többi normális ember is, úgyhogy a tegnapihoz hasonlóan kuss, mert késő van. Oké, bocsbocs, izé. És baszod, ugyanaz, ahogy elaludtam volna, megint kezdi verni a fejem belülről a basszus, na ott beborult minden, akkor már csak vörös gőzt láttam. Felmentem, kopogtam, kijött. Úgy ordítottam vele, hogy a rémülettől tágra meredt szemén folyt le a nyálam, megmondtam, hogy ha még egyszer vissza kell jönnöm, biztos, hogy kitépem a torkát és beleköpök a tüdejébe. Megjegyzem, hogy az időközben szintén aludni nem tudó többi lakó élénken helyeselt a háttérben az összes szinten. Zene over, én le, szusz ki, alvás.

Csütörtök ismét, mondom bazmeg, mint egy törött lemez, plusz akkor már egy kifejezetten népes társaság is volt nála, akik főállásban a gangon bandáztak, nyilván nem csendben, nem józanul és szintetikusan is tudatmódosítva. Kimentem, első körben, gondoltam, csak felszólok, hogy óvodapofa alapállásba és irány befelé. Nem várt reakció fentről: gyere fel, ne onnan járjon a szád. Na a kurva anyádat, felballagtam, nagyon mély kuss lett:
— Melyik baromállat drogos kis geci érzi magát erősnek?! Hirtelen egyik sem, oké, akkor basszátokmeg, hol a házigizda?! Kijön a gyerek, mondom bazmeg most volt elég, mi a kurva anyádat képzelsz magadról?? Reakció - most figyeljetek - neki szülinapja van. Azt ünneplik. Mondom kedd óta? Ja. Kedd óta. — Édes kisfiam, azt akarod nekem mondani, a jó kurva anyád három napig vajúdott veled, hogy kedd óta szülinapod van???!!! Erre nem volt válasz, úgyhogy a legalpáribb modoromat elővéve hazaküldtem mindenkit a büdös drogos kurva anyjába, illetve a háziköcsögnek beígértem egy nagyon alapos verést a továbbiakra.

[Ezt az illusztrációt a posztküldő engedélyével hoztam le. Annyira azért nem vagyok hülye, hogy letépessem a fejem. Hulyevel - a szerk.]

Mindezek mellett úgy gondoltam, hogy egyrészt rengeteg a tanú, másrészt nem feltétlenül hatékony a problémakezelés szempontjából, ha ott helyben legépelek pár gyíkot, úgyhogy inkább jó éjszakát kívántam. Másnap elballagtam a közös képviselőhöz, megkérdeztem, hogy kitől bérli az a gyökér a lakást, majd az illetőnek írtam egy másfél oldalas levelet az összes idevágó Ptk. és Ltv. idézettel, aminek következtében négy nappal később arra lettem figyelmes, hogy a kis gennygombóc elkezd pakolni és kaptam egy mailt a tulajdonostól, amiben 56-szor elnézést kért, valamint közölte, hogy felmondott a bérlőnek.

Hepiend. Most írnám, hogy a soros hétvégén közepesen berúgva összeakadtam a sráccal a ház előtt, és búcsúzóul - noha nem volt ellenfél - úgy vágtam szájon, hogy mind a négy kukát felborította, de ilyet nem ír le az ember... úgyhogy természetesen ez nem történt meg :)
 

”

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.