JÖRG LANZ VON LIEBENFELS (ál?)néven posztolónk kálváriája, a közeli, egzotikus Szlovákiából, ahol nemzettársainknak már euró-alapon mérik a hülyeséget:

HÜLYÉK ALATT ÉLNI

(Politikamentes blogunkon a "hülyék alatt élni" meghatározás alatt pusztán az értendő, hogy a poszt beküldőjének az élete a felettük élő elmebeteg lakók miatt vált pokollá, senki se keressen benne burkolt utalást a Felvidék északi és déli részének etnikai összetételével kapcsolatban - hulyevel, a szerk.)

Posztírónk szerényen hangszigetelt WC-jében (sajnos) kiváló hangminőségben hallható válogatott szitkok összegyűjtése bizonyára aranybánya lenne a határontúli magyar elmebetegek nyelvjárását gyűjtő néprajztudósoknak.
Ha Bartók és Kodály a viaszlemezes fonográfjaikkal beszabadulhattak volna a budijába, most sokkal gazdagabb lenne a feldolgozott és katalogizált kulturális örökségünk, no de nem csigázom tovább az olvasókat, ebből az őrült jó posztból (mind jó, de a Kacsáék a csúcs!)  minden kiderül:

“

JÖRG LANZ VON LIEBENFELS
ŐRÜLTEK LAKÓTELEPE

Kicsit Jonathan Crossnak érzem magam, aki épp a Veszett lelkek városát írja évekkel ezelőtt – a különbség mindössze annyi, hogy amit nála a fantáziája szült, azt én nap, mint nap átélem.

2010 szeptemberében költöztünk össze a kedvesemmel, és akkor még csak nem is sejtettük, micsoda pszichopaták vesznek majd minket körül, jószerével minden oldalról. Mi csak a gyönyörű kis összkomfortos lakást és a nyugodt környéket láttuk, de hogy miféle emberek alkotják a lakóközösséget, arról halvány fogalmunk sem volt (honnan is lehetett volna?).

X-néni

Kezdjük talán a legtávolabb élő nénivel, nevezzük most X-néninek. Ő a szemközti tömbházban lakik (a két épület között egy kisebb füves rész húzódik), és állandóan az ablakban áll. Most is, amikor ezeket a sorokat írom, ott áll a piszkos ablaka mögött mozdulatlanul, és néz kifelé. Hogy kire, merre, hova les, azt sosem látni, de az ember valahogy egész biztos benne, hogy mindig őt nézi. Látja, ahogy főzöl, ahogy eszel, ahogy munka helyett a Facebookon lógsz, és valószínűleg azt is, amikor elmész szarni. Nem túlzok, X-néni mindig a kopott ablak mögött áll a szorosra tekert, ősz kontyával, és néz kifelé – legjobban talán egy viktoriánus szellem portréjára hasonlít.

Nemrég különös dolog történt: X-néni kint mutatkozott az utcán. Amikor a menyasszonyom reggel munkába indult, ő váratlanul hozzácsapódott, és kb. fél kilométeren át kísérte, miközben végig beszélt, és egyetlen alkalommal sem várta meg az esetleges választ. A néni (akinek, mint kiderült, az egész arcát bibircsókok borítják), a világ legtermészetesebb dolgaként közölte, hogy ő figyeli az embereket, figyeli a kóbor állatokat, figyeli a parkoló (!) autókat, bizonyára a szelet is figyeli, ahogy átfúj a házak között… Végül, amilyen gyorsan érkezett, olyan villámsebességgel el is tűnt, hogy tovább figyelje a semmit a kopott ablak mögül.

Picsáné őkelme

A mi háztömbünkben, de pár lépcsőházzal odébb lakik Picsáné őkelme, aki az általánosban két évig volt az osztályfőnököm. A gyerekek, főleg a kicsik hajlamosak alaposan felnagyítani a velük történő dolgokat, és persze a rossz jegyért, beírásért is a tanárokat teszik meg felelősnek, de Picsáné őkelmével más a helyzet. Nekem elég jó jegyeim voltak, amíg ő tanított (8-10 évesként), viszont pokollá tette azt a két évemet. Az osztályból többen jártak később pszichológushoz, az egyik bántalmazott kislány pedig állítólag pszichiátriai kezelésre szorult. Válogatott durvaságokat vágott a fejünkhöz, és nem egyszer bántalmazott is minket. Engem egyszer a gyémántgyűrűs öklével vágott fejbe, mert matekórán „plusz” helyett azt mondtam, „meg”. Józsika barátomat pedig egyszer azon kapta, hogy a kulcslyukon kémlel, ezért úgy megrántotta a fülét, hogy az felszakadt. Józsika tíz perce sírt, amikor Picsáné őkelme felnézett az osztálykönyvből, és jámboran megkérdezte, mi baj, elkezdte tutujgatni a srácot. Amikor Józsika közölte vele, hogy azért sír, mert bántotta őt, akkor Picsáné őkelme csodálkozó tekintettel azt mondta, ő még sosem bántott senkit. Nos, ennyit Picsáné őkelméről…

Haladjunk is tovább, és folytassuk a mi háztömbünkkel! Az előző kettő csak laza felvezetés volt, Kacsáék sokkal durvábbak – valójában ők a főszereplői ennek az irománynak –, de tartogassuk csak a legjobb falatot a végére! Először inkább nézzünk három további esetet, melyek nem csupán azonos épületben, de azonos lépcsőházban fordulnak elő!

Misztikus Béke úr

Béke úr nagyjából csak aludni jár haza, bár az ő esetében ez a kijelentés sem épp helyénvaló. Béke úr ajtaja ugyanis annyiszor nyílik ki és csapódik be egy nap alatt, hogy délelőtt 10-11 óra tájékán már nem lehet tudni, éppen elment-e vagy hazajött. Béke úr egyébként legalább öt zenekarban játszik egyszerre, alkoholista, állítólag néhány idegösszeroppanáson is túl van, és ha egyszer elkezd beszélni, egyrészt leállítani, másrészt érteni nem nagyon lehet. És a végén általában hozzáteszi (kinyújtott jobb kézzel): „Miénk a Föld!” Misztikus Béke úr általában csak vasárnap délelőtt tartózkodik otthon huzamosabb ideig, ezt pedig onnan lehet tudni, hogy ilyenkor ajtócsapkodás helyett Edda, Karthago és Hobo slágerek szűrődnek ki a folyosóra.

Idegösszeroppant Metal úr

Képzeljünk el egy hegyomlásnyi, csupa haj figurát, aki görnyedten, szó nélkül közlekedik, miközben egy táskányi Metal Hammert (a fanatikusok kedvéért Hammer World Magazint) cipel – persze ezt csak félévente egyszer lehet látni, ahányszor Metal úr emberek előtt mutatkozik. Idegösszeroppant Metal Úr úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt megemberelte magát, és elköltözött a szüleitől; azóta is egy emelettel felettük lakik. Nagyjából egy hegyi troll életét élheti, hiszen a lépcsőházban, az utcán, a lakótelepen szinte sosem lehet látni a színét, hallani a hangját, érezni a szagát. Néha azért jelét adja, hogy még él: ilyenkor a klasszikus, 70-es évekbeli Black Sabbath slágerei visszhangzanak a lépcsőházban.

Magányos Gülünő

A nemzetközi helyzet fokozódik, hiszen Magányos Gülünővel már majdnem elérkeztünk Kacsáékhoz. Ez a szerencsétlen, furcsa nőszemély valószínűleg a kényszerek rabja – hogy a magánytól dilizett-e be, vagy ilyennek született, azt most hagyjuk, én sem tudom. A korát nehéz lenne megállapítani: úgy öltözködik, mint aki a húszas évei végén jár, de biztos vagyok benne, hogy már a negyvenet tapossa (így pont harmincvalahánynak tűnik). Próbál fiatalosan viselkedni, izomból lazáskodni, de persze ő is kiveszi a részét a nyerítezésből, ha épp arról van szó. Nála az a poén, hogy amikor elindul otthonról, akkor valamiért mindig minimum húsz-huszonöt cipőklattyanás visszhangzik utána a folyosón, pedig (mivel az elsőn lakik) csupán tizenegy lépcsőfok választja őt el a földszinttől. Egyszer épp az előszobában öltözködtem, amikor meghallottam a túl sok klattyanást, és hirtelen rettentő kíváncsi lettem. Bevallom, szabályosan meglestem a kukucskálón keresztül, hogy Magányos Gülünő mégis mi a francot képes ennyit téblábolni a folyosón. Kérem szépen, a helyzet a következő: Gülünő elindul otthonról, lendületesen lesétál a fölszintig, majd a folyosó közepén megfordul (nem áll meg, nem veszít a lendületéből), visszamegy a lépcső feléig, és onnan nézi a lakása ajtaját – furcsán hajlongva, néma szavakat formálva a szájával. Ezután megint lemegy a földszintre, a folyosó közepén megáll, pár másodpercig némán szobrozik, majd megfordul, és ismét visszamegy egy félemeletnyit a lépcsőn, hogy ismét hajlongva, hangok nélkül beszélve nézegesse a lakása ajtaját. Ezt a rituálét pedig minden egyes alkalommal eljátssza, ahányszor csak elindul otthonról – csak ezután képes elhagyni a háztömböt.

Kacsáék

A legdurvább csonka család, amit valaha is látni-hallani volt szerencsém. Valójában róluk szól ez a poszt, övék a főszerep, de még az Oscar is. Egyszerűen hihetetlen, ami a lakásukban, pont a fejünk felett zajlik nap, mint nap, kora reggeltől késő estig. Megpróbálom röviden összefoglalni a lényeget, de előre látom, hogy komoly nehézségekbe fogok ütközni: ha valakikről könyvet lehetne írni, hát ők azok (mondjuk a hangeffektusok miatt, amiket sajnos ebben a cikkben sem fogok tudni visszaadni, inkább filmen kéne őket viszontlátni).

Kacsáékat azért nevezem Kacsáéknak, mert olyan hangon karattyolnak és rikácsolnak, mint két idióta vadkacsa. Anya és lánya egyaránt őrültek – nem úgy, mint amikor valakire rámondjuk, hogy „ez őrült, bazzeg”, hanem tényleg, igazi őrültek! Nagykacsa szülei már nem élnek, de birtokában vagyok bizonyos háttérinfóknak, melyek alapján kb. úgy képzelem el Nagykacsa anyját, mint Ed Gein mamáját (mindenki nézzen utána (segítek, de csak nagykorú, erős idegzetűeknek! klikk ide - hulyevel; a szerk)), ezzel pedig szintén nem túlzok, egészen kicsit sem. Nagykacsa az igazi őrült. Amikor a lánya, Kiskacsa beszél (egyébként kizárólag otthon), akkor szépen ki lehet venni minden szavát, Nagykacsát azonban akkor sem lehet nagyon érteni, amikor szemtől szemben áll az emberrel.

Megpróbálom rekonstruálni a beszédstílusát. Mindenki képzeljen el egy olyan fejhangot, amit becsukott szájjal adunk ki. Megvan? Ilyen a hangja. És ezen a hangon kb. ennyit lehet érteni a beszédéből: „Hápátyápá-háphápháp!” Mindezt megnehezíti, hogy hadarva hápog.

Egyébként egy iszonyatosan sovány nőszemélyről van szó, félelmetes, kidülledő szemekkel és rövid hajjal, ami pont úgy néz ki, mint egy kiscsibe pihéje, amit egy vödör takonyba merítettek. Mindez tíz-húsz éves, cseppet sem összepasszoló ruhákkal társul – oké, a szegénységgel nem viccelünk, de a látvány akkor is félelmetes.

Kiskacsa 18-20 év körüli, szintén gyengeelméjű lány. Szeretne úgy kinézni, mint a jó csajok, ezért brutálisan kifesti a száját – túl vastagon, túl egyenetlenül –, amitől pont úgy néz ki, mint egy ringyó a rosszabbik fajtából. Az utcán nagyon szorosan az anyja mellett totyog, a járdát lesi, nem néz fel, nem köszön. Nyilvános helyen nem szólal meg, biggyesztett szájjal, magába roskadva vegetál (első kézből tudom, az iskolában sem mondott soha semmit). Otthon azonban kinyitja a szutykos kis pofáját, és olyan hangon beszél az anyjával, mintha ő lenne az atyaúristen. Ugyanolyan debil, mint Nagykacsa, de ő egy valóságos kis pszichopata. Tudja, mivel lehet a legjobban felkúrni ideggyenge mamája agyát, és ő rendre él is a lehetőséggel. Nagykacsa ilyenkor átlagon felüli kiborulást tanúsít, és hörögve hápog órákon át (komolyan órákon át), a lánya meg visítozva hápog vissza. Mindketten ostobák, általában mégis mindketten azt hiszik, igazuk van.

Nagykacsa és Kiskacsa egyébként közös ágyban alszik, és emiatt odáig fajult egymás iránti gyűlöletük, hogy a legkisebb ingerlésre is visítani kezdenek egymással. Bár nekünk már volt egy olyan teóriánk is, hogy csak durván, szeretet nélkül tudnak egymással kommunikálni, mivel soha nem szólaltak még meg normális hangnemben. Nagykacsa, amikor épp nem a „hápátyápá” bevetésével kommunikál, általában bolondnak és „buzerantfejűnek” nevezi a lányát, és persze gyakran előkerül a jól bevált, klasszikus kurvázás is.

- Gyere ide, bolond!
- Micsinátámámegin, te buzerantfejű?!
- Vigyázzá, kurva!

Napi szinten előforduló eset, hogy a valamivel józanabb és racionálisabb Kiskacsa ír egy bevásárlólistát, és Nagykacsa megy el bevásárolni. (Itt kell megemlítenünk, hogy bár lelkileg a lány tartja terrorban az anyját, a fizikai világban az anya korlátozza mindenben a lányát, így még a sarki boltba sem engedi el egyedül – diszkóról, fiúzásról, munkahelyről nem is beszélve.) Szóval Nagykacsa kacsázva, lihegve, magában hangosan diskurálva elmegy a boltba, majd amikor hazajön, kiderül, hogy egy rakás felesleges szarságot vett. Ezt onnan lehet tudni, hogy Kiskacsa elkezd visítani: „Mit vetté má megin, te szerencsétlen??? Jézusmária! Úristen! Ez mi?! Ezt minek vetted?! Mit akarú vele csináni?! Ilyet meg minek vetté, ez micsoda?! Ilyet nem is ehetsz!!!” Ilyenkor Nagykacsa megmakacsolja magát, mert nyilván vett valami csecse baromságot, ami neki márpedig kell, funkciójától függetlenül, a lánya pedig el akarja tőle szedni. Ilyenkor már abszolút érthetetlenül, rettentő hangosan, kétségbeesetten és iszonyatosan hadarva hápog, ellenkezik. A lánya általában vissza akarja vele vitetni a boltba a drága ökörségeket, ő persze ellenkezik, de hogy ki győz, az végül sosem derül ki.

- Azonnal vidd vissza!
- Hápátyápá! Hápátyápá!!!
- Visszaviszed, azt mondtam!!!
- Hápátyápá! Hápátyápá!!!
- Engedd el! ENNNGEEDDD EEELLL!!!
- HÁPÁTYÁPÁ!!! HÁPÁTYÁPÁ!!!
- Engedd már el, te bolond!
- Nem vaok bolond, én beteg vagyok, hápátyápá!
- Bolond vagy!
- Nem vaok bolond, beteg vagyok!
- BOLOND VAGY! BOLOND, BOLOND, BOLOND!!!
- Én beteg vagyok! Beteg vagyok! Beteg vagyok! Hápátyápá! Beteg vagyok!
- VIGYED VISSSZAAA!!!
- Hápátyápá! Hápátyápá!!!
- Velem te ne feleseljé, gyerek! (Igen, ezt a lány mondja!)
- Vigyázzá, kurva!

Múltkor Nagykacsa új gyógyszert kapott, amitől bizonytalan időközönként rájött a hányás, és ezt persze nem tudta kontrollálni, így mindent szépen leokádott, ami az útjába került. Ezt persze nem osztották meg a nagyvilággal, de hozzánk minden egyes zaj és beszélgetés szépen leszűrődik. Először csak gyanús volt, amikor Kiskacsa egy reggel azt nyerítezte, hogy „Valaki lehányta a fősőmöt!”, de mi naivan arra gondoltunk, hogy a „lehányta” szó alatt azt értette, ledobta, lejtette, szóval hogy ő összegyűrve találta meg a ruhadarabot a földön. Aztán eljött az este, amikor én a menyasszonyom mellé bújtam az ágyba, ő pedig az anyjához. Meglepő csend volt, bizonyára hamar tértek nyugovóra, de aztán fél tíz tájékán egy hosszú, éles visítás csapott fel. Kiskacsa visított hosszan, még magához képest is élesen, majd egyszercsak üvölteni kezdett: „Te lehánytá!!! Bazmeg, te lehánytá, bazmeg!!! Azonnal keejé fő, te hülye, te lehánytá, tiszta hányás lettem!!! Megmondlak a szomszédnak, mingyá megmondlak valakinek!!! LEHÁNYTÁÁÁ!!!”

Az ominózus eset óta a kis idióta állandóan azt parancsolgatja az anyjának, hogy ne merjen hányni. Persze Nagykacsa mindent összehány, ilyenkor Kiskacsa szitkozódik, és az eset megoldásaként – nem fogjátok kitalálni – kaját melegít az anyjának, és evésre kényszeríti.

Nem túlzok, amikor azt mondom, könyvet lehetne írni kettejükről, ebbe a bejegyzésbe azonban nem zsúfolhatok annyi mindent. A sztorik és nyelvi újdonságok listája napi szinten növekszik, hiszen amikor azt hisszük, ismerjük Kacsáék viselkedését, ők mindig előrukkolnak valami újjal. Igény esetén a jövőben még jelentkezhetek újabb összefoglalóval anya és lánya mindennapjairól, de előre szólok, az egésznek se vége, se hossza.

Anya lányával Haneke: A zongoratanárnő c. filmjében

Poltergeist

Záróakkordként jegyezném meg, hogy ebben a lépcsőházban valószínűleg senki sem normális. Nemrég azzal állított meg minket az egyik lakó a folyosón, hogy mi is halljuk-e a kopogás negyed tizenegy után, pont negyedóránként. Nem, kérem, mi nem halljuk. Talán mert mi normálisak vagyunk? Először azt hittük, csak az a bizonyos szomszéd hallja, de vannak vagy ketten-hárman, esetleg négyen, akik hallani vélik a félelmetes kopogást. Ezt pedig hol máshol lehetne megbeszélni, mint a folyosón, jó hangosan, éjnek évadján. Itt üzenném nekik, ha esetleg olvassák: kurvára nem a kopogástól nem tudunk elaludni, idióták!!!

Epilógus

Múltkor a parkolóban felgyújtottak egy autót.

”

Ezek után, ha valaki azzal jön, hogy „Az a szép, az a szép, Miénk lesz a Felvidék" az egyszerűen nem normális:-).

Még csak annyit, hogy aki szerint nem szép dolog mindezt a beteg emberekről kiírni, az képzelje magát a posztoló bőrébe és inkább azon csodálkozzon, hogy csak billentyűzetet ragadott  és stresszoldásként nem Parabellum lőszereket töltött egy Škorpion vz. 61-es géppisztolyba, a csehszlovák fegyvergyártás klasszikusába.

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.

LEGHÜLYÉBB MAGYAR KÖZSZEREPLŐ VÁLASZTÁS

(már a címsor is megőrült)

Ki a leghülyébb magyar közszereplő?

Anettka? Sebeők? Gyurcsány? Orbán? Havas? Szavazz!

Jövő pénteken eredményhirdetés,
ha még nem szavaztál,

SZAVAZZ!

Klikk ide és voksolj!