Álné Vendel kiváló stílusú és tartalmú levelének első fele adta a múlt heti posztot, a Hülye kutyás, botfülű szaxofonos és a Bunkó család 1. részét. Miután hülye kutyás hölgyet és a botfülű szaxofonos urat az első részben kivesézte a posztoló, íme a második rész: Bunkó család szomszédideg-borzolásának folytatása:
“
Bunkóék lakógyűlésre soha nem jártak, a lakásból szinte alig tették ki a lábukat (az erkélyre sem), soha senki nem jött hozzájuk látogatóba, kivéve persze a nagyszülőket, akik szinte minden nap náluk csöveztek, és úgy tettek, mintha az övék lenne az egész a ház.
A függőfolyosón van egy öreg pad, ami a miénk, sokáig a hallunkban volt, de mintegy 15-20 éve kiraktuk, hogy nyarak végén kiüljünk élvezni a napsütést. Az öreg Bunkónak első dolga volt elhúzni ezt a padot (ami jól láthatóan a mi ablakunk alatt áll) a saját ajtajukhoz, mert biztos azt hitte, hogy a pad a folyosóhoz tartozik, és mindenki használhatja. De nem kérdezte meg, hogy szabad-e, vagy bármi, hanem csak simán elhúzta, mert az neki járt. Természetesen, amikor észrevettük, azonnal visszatettük a padot a helyére az ablakunk alá, és egy idő után a vén marhának is leesett, hogy a pad magántulajdon, nem közös használatú bútor. Onnantól kezdve egy hokedlin ült ki a folyosóra, hogy az akkor már néhány éves unokáival játsszon.
A házunkhoz egy kert is tartozik, ami bármelyik lakó előtt nyitva áll, csak kulcsot kell kérni a kapuhoz, és bármikor le lehet menni, mint ahogy többen is le-lejárnak pl. napozni, stb. Ezzel együtt Bunkóék soha nem vitték le a gyerekeket a kertbe, hanem mindig csak és kizárólag a függőfolyosón, azon belül is a mi ajtónk előtt sétáltatták és játszatták őket. Szegény kölyköknek egy alig 10 méter hosszú és 1 méter széles területen kellett játszaniuk, mert senki nem vette a fáradtságot, hogy levigye őket a kertbe, vagy akármilyen játszótérre. A gyerekek játéka abból állt, hogy ezen a 10x1 méteres területen rollereztek fel-alá és labdáztak.
Órákon át nyikorogtak fel-le, dobálták a labdát (néha a mi ajtónknak), visítoztak, nyivákoltak, végül X hónap után anyám megelégelte a dolgot, és udvarias, de határozott hangnemben megkérte Bunkóékat, hogy ne a mi ajtónk előtt legeltessék a gyerekeket, és különben is ott a kert, ahová le lehet menni játszani. Bunkóék csak néztek, és halálosan megsértődtek, amiért valaki rájuk mert szólni, de persze a kertbe nem mentek le, hanem maradtak a folyosón, szerencsére már halkabban.
Ekkoriban szereltettek fel a függőfolyosónk ajtajára egy zárat, amit kulccsal lehetett nyitni-zárni. Előzőleg Bunkóék becsöngettek hozzánk, hogy mi is járuljunk hozzá a szerelés költségeihez, hogy a gyerekek (mármint az övék) biztonságban tudjanak játszani a folyosón, anyám azonban elhajtotta őket, hogy neki nem kell zár, ő egy fillért nem ad olyanra, amire nincs szüksége, és különben is keressék meg a közös képviselőt, kérjenek pénzt tőle, ha ilyesmit akarnak csináltatni, mert ez a ház költsége, nem a lakóké. Ezen persze Bunkóék megint csak megsértődtek, végül azonban felszereltettek egy zárat az addig sima lengőajtóra. Ennek eredményeképp, ha valaki nem csukta be kézzel a kaput, az hatalmas döndüléssel csapódott be, amibe beleremegett az egész ház, és még 10 utcával távolabb is lehetett hallani. Ez volt az egyik.
A másik az, hogy Bunkóék rendszeresen nyitva hagyták a kaput, vagyis nem csukták be, hanem csak lazán kitámasztották, így csak az nem jött be a folyosóra, aki nem akart. Mi rendszeresen becsuktuk a kaput, mert ha már megcsináltatták, akkor legalább legyen rendesen használva. Ha nyitva találtuk, szépen kulcsra zártuk, hogy megtanítsuk végre Bunkóékat, hogy ha már ragaszkodtak a hülye zárjukhoz, akkor csukják is be, ahogy kell. Anyám egyszer összefutott a folyosón a Bunkónéval, egy zavarodott szemű, hosszúnyakú, botsáskaszerű nővel, és kedvesen, türelmesen, ahogy az ember egy elmebeteggel beszél, elmagyarázta neki, hogy legyen szíves nem kitámasztani az ajtót, hanem csukja, vagy zárja be, mert nem kéne, hogy akárki be tudjon jönni a folyosóra, stb. Bunkóné csak nézett, majd nem sokkal később csöngettek nálunk. Anyám kinyitotta az ajtót, és a fiatal Bunkó, a férj jött át, aki köszönés nélkül anyámnak szegezte a kérdést, hogy: „Mit izélgeti maga a feleségemet?” Anyámat nem kell félteni, csípőből azzal válaszolt, hogy nem az ő feladata az asszony izélgetése, hanem a férjéé, és ő csak megkérte, hogy csukják be rendesen azt a nyomorult folyosókaput, ha már ragaszkodtak a zár felszereléséhez, majd rácsukta az ajtót a hápogó pasasra. Mondanom sem kell, Bunkóék ezen is vérig sértődtek, viszont szerencsére nem sokkal később elköltöztek a házból.
"Szomszédasszony! Mit izélgeti maga az én feleségemet?"
Na de nem csak a szomszédokkal vannak jóféle sztorik, a rokonság is szolgáltatott olyan dolgokat, hogy azóta is röhögünk rajtuk. Anyám unokahúgának legnagyobb teljesítménye az életben az volt, hogy 45 évesen világra szart egy gyereket. A kiscsaj nem volt túlságosan eleresztve agyilag, mert pl. köszönni nem tanították meg. Egyszer összetalálkoztunk velük (vele és az anyjával), a kiscsaj akkor már nagyobb gyerek volt, olyan 12 éves. Mi (anyám és én) köszöntünk nekik, ahogy a normális emberek szoktak másoknak, mire a kiscsaj beszólt, hogy „Jó napot kívánok!”, így, kimérten, katonásan, mintha vadidegenek lennénk, nem pedig rokonok. Ők még szöszöltek valamit, én és anyám pedig továbbindultunk. Már kicsit távolabb voltunk, mikor a kiscsaj nem túl hangosan, de azért elég jól érthetően megkérdezte az anyját, hogy „Ezek kik?”. Minden jel arra utalt, hogy a kis hülyének senki nem magyarázta el, hogy mi kik vagyunk, ill. hogy egyáltalán létezünk és rokonok vagyunk.
No, hát ennyit szerettem volna megosztani a kedves olvasókkal. Remélem, a történetek tartalma és formája megfelel a hülyeblog színvonalának :)
Üdv: Álné Vendel
”
Kössz még egyszer. Figyelem, a blog jövője továbbra is veszélyben! Kifogytunk a posztokból. Kérlek küldjetek anyagot, különben ennyi. Helyesírás, stilisztika, stb. miatt nem kell aggódni. Amit kell kipofozunk, megszerkesztünk. Az illusztrációkat is mi válogatjuk. Aki viszont ragaszkodik posztja csonkítatlan megjelenéséhez, jelezze. Eddig kivétel nélkül, a szerző kérésének megfelelően hoztuk le az ilyen megjegyzéssel küldött anyagokat.
Kedves Olvasó!
Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.
Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.
