Lord_M_ nickű kommentezőnk egy másik poszthoz küldte be kommentként a saját sztoriját, amit csöppnyi kipofozást követően megosztok veletek. Kössz Lordom és nem irigyellek ezért a két vasárnapért.

“

SZÁLKA-GERENDA CSALÁDANYA

(hülyéknek: a kép illusztráció)

Az eset valamikor 1992-ben történt, de minden percére pontosan emlékszem. Szüleim nehezen fogadnak be új barátokat, szerencsétlenségükre, akkor is rossz embereket. Édesapám akkori munkahelyén kialakult egyik munkatársi kapcsolatát megpróbálta családi barátsággá bővíteni.
Ennek érdekében a két családfő kitalálta, hogy össze kéne hozni az asszonyokat, meg a kölyköket, egy vasárnapi ebédre.
A gondolatot szervezés és tett követte, az első közös találka nálunk volt.  Pontosan délre, (ők ígérkeztek délre, ez még érdekes lesz!) vasárnapi ebédre hívtuk a családot. Édesanyám főzési tudománya nem volt sohasem „Lacibácsi” szintű, de amit tudott, azt megbízható minőségben produkálta bármikor. A vasárnapi menü, tekintettel a tavaszra, csirkeragu leves volt, amiben ugye csirkehús, zöldségek, borsó, cérnametélt adta az alapot, illetve  második fogásnak rántott hús+rizi-bizi  kombót készített.  Apám szerette a krémest, tehát házi sütögetés helyett hozott franciakrémest. Így vártunk ebédre készen délben... fél kettőre meg is érkeztek a vendégek, a beígért dél helyett... mondván ők kettőkor szoktak ebédelni, bár valamiért delet ígértek.
A másfél órás késés eredményeként az ételek egy része persze kihűlt. Anyám igyekezett mindent megmelegíteni, bár nekem már mindegy lett volna, mert kopogott a szemem az éhségtől.
A kedves házaspár nőtagja, legyen „Klára”, közölte, hogy: -Hát, a levesen érződik, hogy melegített! Ismétlem, délre voltak hivatalosak és fél kettőre estek be!

- He?

Anyám pislogott egy kicsit, majd jó házigazda módjára mentegetőzni kezdett. Húgom, aki ekkor mindössze négyéves volt, közbeszólt abszolút kedves hangon, de persze a négyévesek őszinteségével: -De hát elkéstetek...- apám leteremtette a lányát, hogy nem illik beleszólni a felnőttek dolgába... (finoman fogalmaztam). Persze „Klára” felhúzta az orrát és válaszolt a gyereknek:

- Nem késtünk, MI kettőkor szoktunk ebédelni! (Négyéves – Felnőtt  0:1)

Mindenki elhallgatott. A családhoz (mármint a potenciális baráti családhoz) tartozó két gyereket is beleértve. Úgy látszik, ez még náluk is kiverte a biztosítékot.  Két kislány, mondjuk: „Viki” és „Kinga”. (a továbbiakban idézőjel nélkül: Hulyevel –a szerk). Viki a kisebb, de pusztítóbb, Kinga meg kis alattomos. A levest, miután anyjuk megemlítette, hogy melegített, mégpedig nem is eléggé... már csak éppen, hogy ették. Viki leginkább csak az:
- Anya, én ezt nem szeretem! – szöveget mantrázta.

Így a leves hamar lekerült az asztalról, jött a második fogás, meg a felcsattanás:
-Vasárnap húst?! - így Klára (Mégis mikor, ha nem vegák? – Hulyevel a szerk.) - De férjura itt csendre intette, ő láthatóan örült hogy húst kapott. - mellesleg apám és a barátja ekkor a Mecseki Szénbányák alkalmazásában álló vájárok voltak, és a barát (mondjuk legyen Sanyi) ekkortájt is 10-20 dekányi felvágottal járt dolgozni.

Szóval következő fogásként az oldschool rántott hús került az asztalra. A lányok húsait a szüleik feldarabolták, miként az én húgomét is, kis kockákra, ahogy kell.
Most jött a nálunk életében először járó és egyáltalán minket először látó, „illemtanárnő” Klára újabb beszólása:
- A hús nem friss!
Anyám újra mentegetőzött, hogy tegnap reggel vette a hentesnél... és hát semmi baja nem volt. Mire Klára bekapcsolta a bunkóturbót: - Akkor nézessétek meg a hűtőtöket!

Anyám gyakorlatilag leforrázva ült az asztalnál, apám is értetlenkedve nézett, Sanyi szerintem semmit nem vett észre, annyira örült a húsnak. Itt jegyezném meg, semmi baja nem volt a húsnak, de töredelmesen bevallom, hogy az ÁNTSZ-t azért nem hívtuk ki mindennek a csekkolására, bár gondolom Klára ennek felettébb örült volna.

Szóval ebéd után a krémest próbálta apám tálalni, de megtiltatott neki, mert:
- Olyasmit az ő gyerekei nem ehetnek!'
Szolidaritásból tehát senki sem ehetett krémest...

Ezek után mindenki bement a nappaliba, ahová jóanyám a kávét szervírozta (azért a húgommal kilopóztunk és megettünk egy-egy krémest... csak azért is...)
Miután végeztünk, mi is bementünk - kötelező jógyerek projekt ugye, habár akkor már a hátunk közepére kívántuk Klárát és a pereputtyát - majd döbbenten tapasztaltuk, hogy amíg mi krémeseztünk, a két kis bestia gyakorlatilag mindent elpusztított, amit csak elért...
Viki ki - be rohangált... aztán egyszercsak bejött, és megkérdezte:
-Ehetek egy paradicsomot? - Az anyja anyámra nézett, aki mondta, hogy: -Persze (mégis mi mást mondhatott volna szegény)
A kislány kitrappolt a konyhába, felcsapta a hűtőt és kivett egy paradicsomot,majd a húga is utána ment, hogy Ő is kér.

Végeredmény: a hűtőben található kb. egy kilónyi paradicsomból az összesbe beleharaptak, ráadásul három, számukra egyébként anyailag tiltott krémest is széttúrtak...

Aztán a szobánkba mentünk, hogy játszunk, jöttek a vendéglányok is, akik amit lehetett összetörtek, a húgom játékát kivágták az ablakon (negyediken laktunk).

Végül hat körül mentek el, azzal a kedves gesztussal, hogy visszahívtak minket. Következő vasárnap KETTŐ órára, ebédre.
(Emlékszünk: mert ők akkor ebédelnek)
Anyám egész este próbálta velünk együtt felszámolni a romokat, kitakarítani a hűtőt, közben látszott rajta, hogy majd felrobban a dühtől. Apám közben egyszer megjegyezte, hogy:- Egész jól sikerült!

És a csattanó:
Következő vasárnap átmentünk, ahogy illik kettő előtt öt perccel ott voltunk, hogy miattunk aztán ne csússzon az ebéd.
Megérkeztünk, hellyel kínáltak, majd fél három körül apám feltette a kérdést:
- Nem kettőkor szoktatok ebédelni?
Mire a frappáns válasz:
- Ma már egykor megebédeltünk, mert korábban elkészült az ebéd.

Hát, így maradtunk hoppon (ebédvisszahívásról volt szó!).

A családi barátság így nem született meg. Apám és Sanyi, utóbbi viszonylag korai haláláig jóban voltak.

”

Kedves Olvasó!

Öntsd ki a szíved, amíg nem késő! Az ásó-kapa-nagyharang eljövetelekor te már nem panaszkodhatsz! Nem csak a saját, hanem ismerősöd történetét is elküldheted.

Sztorikat a hulyevel(kukac)gmail.com e-mail címen fogadunk.